A Marcal folyó múltja - I. rész: Őstörténet

A vízrendszer kialakulása, a folyó születése

Előzmények

A Marcal vízgyűjtőjének kialakulásáról kicsit részletesebben olvashatunk e honlap Földtörténeti múlt című oldalán, itt a vízrendszer születését megelőző eseményeket csak nagyvonalakban tekintjük át a teljesebb kép kialakítása érdekében.

A földtörténeti ókorban a Kárpát-medence nagy részét uraló Variszkuszi-hegységrendszer az évmilliók során lepusztult, tönkfeszínné alacsonyodott, majd a középkor idején tenger borította el. Ennek vizéből rakódtak le azok a mészkő- és dolomitrétegek, melyeket ma területünk keleti részén, a Bakonyban a későbbi tektonikus mozgások felemeltek, és napjainkban a hegyeket alkotják. A Bakonytól nyugatra, a mai Marcal-medence alatt ezek a kőzetek a mélybe süllyedtek, ma 1000-2000 m mélyen fekszenek a felszín alatt.
Ezek után hosszabb időszakokra szárazulattá vált a vidék, ekkor a lepusztulási folyamatok alakították a felszínt, majd kb. 20 millió évvel ezelőtt a sekély Pannon-tenger vize alá került a térség. Ekkor rakódtak le az 1-2 km vastag márgát, agyagot és homokot tartalmazó rétegek. A tavat elkezdték feltölteni az Ős-Duna és a Alpokból érkező mellékfolyói (Rába, Mura, Dráva), melyek először szerteágazó deltatorkolatokat alakítottak ki, majd a szárazföldi időszak beköszöntével hordalékkúpjaikat kezdték építeni. Így a pannon korszak vége felé a kiterjedt tómedence zsugorodni kezdett, lassanként feltöltődött; fokozatosan kiédesedő tavak sorozatára bomló, szavannaszerű, folyók által átjárt táj keletkezett.

Az ősi folyórendszer

A Duna, amely a Bécsi-medence irányából eleinte Sopronnál, majd a mai Lajta-völgy helyén érkezett a Kisalföldre, előbb a Pannon-beltó itteni maradványát töltötte fel, majd - egyes elméletek szerint - dél felé vette irányát, és a Dunántúl nyugati és középső részein keresztül a Szlavóniai-beltóba ömlött. A folyó nagyrészt keresztrétegezett homokból álló üledékei nagy területet fedtek be.
A feltöltődő Pannon-beltó zsugorodása az Alpokból érkező folyóknak fokról fokra több helyet adott: az egyre messzebb jutó vízfolyások (illetve egy ideig még az ősi Duna) a pannon üledékekre kavicshordalékkúpok sorozatát építették fel. Összefüggésben az Alpok és a Dunántúli-középhegység korábban el-elöntött peremi térszíneinek szakaszos emelkedésével, ekkortól számíthatjuk a mai domborzat alapvonalainak kialakulását.

Napjainkban kétféle elmélet létezik arról, miként alakult az ős-Duna viszonya térségünkhöz. Az egyik elmélet szerint korábban a Duna déli irányba tartva átfolyt a területen, de másfél millió éve a Dunántúl kelet-nyugati középvonalában a vízválasztó emelkedése következtében elzáródott a folyó dél felé tartó útja, és emiatt kelet felé kényszerült, a Visegrádi szoros irányába - kialakítva jelenlegi futásirányát. Egyre több bizonyíték támasztja alá azonban a másik teóriát is, mely szerint a Duna eredetileg is a Visegrádi-szoros felé tartott, csak a Kisalföldön felépített nagy kiterjedésű hordalékkúpján kalandozva érintette térségünk északi részét. Ebben az esetben a Duna hordalékának és felszínformáló tevékenységének szerepe elhanyagolható lenne a Marcal-medence fejlődéstörténetében, viszont annál nagyobb súllyal veendő számításba az Alpok felől érkező folyók - és a későbbiekben a Bakonyból érkező kisebb vizek - feltöltésben, majd lepusztításban játszott szerepe.

Az alpesi folyók ezáltal - a Duna folyásirányának keletre térülése után, vagy már eredetileg is, a Kisalföld irányába folyva - még messzebb nyúlva teríthették el kavicsos hordalékukat.
A szerkezeti mozgások - a Kisalföld süllyedése és a hegységek (változó ütemű) emelkedése - természetesen abban is megnyilvánultak, hogy a folyók nemcsak medrük futását, de szakaszjellegüket is sűrűn változtatni kényszerültek. Hol bevágódtak saját hordalékkúpjukba (így szakadt le például a többi hordalékkúpról az Ős-Duna- és Rába-kavicsból felépült Kemeneshát), hol völgyüket szélesítve ismét kavicsot teregettek. A szakaszjelleg-változások során kialakult teraszokból a Rába-völgy határ menti részén például hét-nyolc is felismerhető.

A Marcal születése

A Zala-Marcal ősfolyó megjelenése az alsó pleisztocénra tehető, mely korszak 1,8 millió évvel ezelőtt kezdődött, és kb. 800 ezer éve fejeződött be. Tehát folyónk ősi formájának kialakulása - némi kerekítéssel - kb. másfél millió éve történt. Ebben az időben az Alpok távoli peremvidékének (Őrség) kavicstakarójából eredő Zala északkelet felé ívelve a mai Marcal völgyében folyt tovább észak felé, tehát a mostani két különálló vízfolyás a régmúltban egy folyót alkotott. Ekkor a korábbi folyóvízi feltöltés helyett már a lepusztítás volt jellemző: a Kemenesháttól nyugatra a Rába, itt pedig a Zala-Marcal ősfolyó - melynek vízhozama a mainak többszörösére tehető - és mellékpatakjai elkezdte lehordani és az északon lassan süllyedő Kisalföldre szállítani a területet fedő kavics-és homokrétegeket. Így vált erózió által formált (letarolt) síksággá a Marcal-medence, és kapcsolódó peremvidékei (Kemenesalja, Bakonyalja).

A középső pleisztocén idején, a Mindel-glaciálisban a Dráva felé tartó (mai) Alsó-Zala völgyfője hátráló erózióval fokozatosan közelített az ősfolyó völgyéhez. Ezt a fokozódó bevágódást elősegítette a Dráva-menti terület erősödő süllyedése, a Zala-Rába vonalába eső hátság további emelkedése, valamint az akkori éghajlati viszonyokból következő erősebb völgybevágódás is.
Az átmeneti időszakban még csak a nagyobb árvizek találtak lefolyást - az egyre keskenyedő és bizonytalanná váló vízválasztón át - az Alsó-Zala felé, míg egy heves áradás után a víztömeg végleg új utat talált magának: a dél felé süllyedő erózióbázis és az északnak hátráló völgyfő maga felé irányította a vizeket, így a Felső-Zala végleg elhagyta régi medrét, és éles kanyarral déli irányba fordult.
Ezáltal az alsó szakasz - a mai Marcal - elveszítette felső folyását, vízgyűjtőjének és vízhozamának jelentős részét, ettől kezdve vált korábban kialakított széles medencéjéhez képest csekélyvizű folyóvá, és ekkortól gyakorlatilag csak a Bakony-vidékről érkező nagyobb hozamú mellékpatakok vizét gyűjti magába. Ez az esemény - melyet Zala-kaptúra néven ismer a földrajztudomány - mintegy 440 000 - 320 000 évvel ezelőtt ment végbe. Ebből a korból származik a vértesszőlősi előember-lelet is. Tehát a mai Marcal születése, mely kb. 350 000 évvel ezelőttre tehető, már az őskőkori előember idejében történt.

A jégkorszaktól a jelenkorig

Ha a rendelkezésre álló adatok alapján megkíséreljük magunk elé képzelni az akkori folyót és környezetét, varázslatos tájat láthatunk. A vizenyősebb területeken, és a folyóvizek mentén éger-, fűz- és nyárfák nőttek. A tölgy-szil ligeterdőkben virágzott a kutyabenge, a kecskerágó, ribizli, varjútövis. A fákra felkúszott a komló és a ligeti szőlő. A réteken színpompás növények, fehérmájvirág, sárga boglárka, illatos, fehér legyezőfű nyílt. A növényekből a korabeli éghajlatra is lehetett következtetni, egy 21-28 ^oC júliusi és egy -3 ^oC-nál nem hidegebb januári középhőmérséklet valószínűsíthető. A távolabbi hegyoldalakat nyírrel és erdei fenyővel elegyes tölgyesek népesítették be, cserjeszintjükben mogyoróval, orgonával. Ezekben az erdőkben, védett helyeken még fennmaradhatott a dió, az ostorfa és a komlógyertyán.
A Marcal ebben az időben, bár medre kanyargós és szeszélyesen változó volt, még nem mocsarasította el a völgy alját annyira, mint a jelenkorhoz közeledve. A mainál feltehetően nagyobb vízhozamával és erősebb sodrásával váltakozóan alakította völgyét, hol oldalazó erózióval szélesítve azt, hol lerakva hordalékát, egyengette annak felszínét. E folyamat eredményeként képződtek a keleti partvonal mentén felfedezhető teraszok, melyeket lassan elsimítanak az évezredek. A korábban lerakott hordalékába - nagyobb esésű időszakai során - bevágódó folyó, mellékpatakjaival együtt eróziós szigetek sorát hozta létre.
Ezek a kis, néhány m magas sziget-hátak a Marcal és mellékpatakjainak völgyei között húzódnak, követve párhuzamos futásukat, mintegy természetes gátat alkotva szegélyezték a patakok ártereit. Szélsőséges árvizek esetén megtörtént, hogy a víz átcsordult az elválasztó dombhátak alacsonyabb részein a szomszédos ártér felé, és ezek az ismétlődő átfolyások idővel kimélyítve útjukat, kisebb eróziós szigetekké szabdalták fel az addig többnyire egységes dombhullámokat. Esetenként egy ilyen áttörés mélyebbé vált, mint a patak folytatása, ilyenkor a víz új, rövidebb utat talált magának, - akár a Marcal főmeder felé is. Egy ilyen történet rajzolódik ki előttünk a Hunyor-patak régi, alsó szakaszának jellegzetes vonalvezetését szemlélve.
Az ehhez hasonló események miatt nehéz pontosan rekonstruálni a Marcal és mellékágainak nyomvonalát az egyes korokban. Mindenesetre néhány markánsabb felszíni forma - például a mai Fövenyes-árok széles völgytalpa, és árterének pereme nyújt némi támpontot arról, merre folyhatott a jégkorszak végén a Marcal.

A völgy aljának a későbbiekben annyira jellemző elmocsarasodása már a földtörténeti jelenkor folyamán, 10 ezer évvel ezelőtt kezdődött el. Ekkor helyi süllyedések alakultak ki a medence egyes részein, ahol a pangó víz, az elmocsarasodás elősegítette a több m vastag tőzeg képződését.
Ugyancsak erre a korra jellemző, hogy a lejtésviszonyok megváltozásával a korábbi erózió helyét egyre inkább a szűkebb, helyi jellegű feltöltés vette át, a folyó mentén finomabb anyagú öntéstalajok képződtek.