A Marcal folyó múltja - II. rész: Történelmi idők

A civilizáció kezdetei

Egykoron - sok ezer évvel ezelőtt - a vidéket még összefüggő, sűrű erdők borították, melyet csak a folyókat kísérő, néhol lápréteket, mocsarakat, itt-ott kiemelkedő ligetes dombszigeteket rejtő árterek, és a völgy menti, távolabbi síkon az akkor még érintetlen vulkáni magaslatok helyenként sziklás, bokorerdőkkel fedett szigetei szakítottak meg. A jégkorszak lassú végetérésével előbb tajgás jellegű, majd erdős sztyeppés növénytakaró alakul ki, az erdőkben megjelennek a nyír és a melegkedvelő lombos fák, a növényzet fontos elemévé válik a mogyorócserje. A korabeli állatvilágról csak vázlatos feltevéseink vannak, feltehető, hogy többek között háziasítható őstulkok, vadászható vadszamarak és gímszarvasok tömege népesíthette be a folyó menti vidéket.

A kb. 12-7000 évvel ezelőtt kezdődött mezolitikumban (középső, vagy átmeneti kőkor), itt élt őslakosságról leletek hiányában jelenleg csak feltevéseink vannak - eredetük a homályba vész.
Régészeti leleteink csak az újkőkor idejétől vannak, amikor a Nyugat-Balkán felől, a Marcal folyását követve népcsoportok vándoroltak ide, fejlettebb kultúrát hozva magukkal, és összeolvadva az itt talált népekkel. Településeiket az akkor még átjárhatatlan, ingoványos folyómelléken a kiemelkedő, áradások ellen védelmet nyújtó eróziós szigeteken építették meg. A vadászat és halászat mellett egyre nagyobb szerepet kapott az állattenyésztés (juh, kecske, szarvasmarha, sertés) és a földművelés. Több lelőhelyről (Gógánfa, Csögle, Egeralja, Adorjánháza, Bánhalma, Nemesgörzsöny, Egyházaskesző és Marcaltő) előkerültek olyan ősi telephelyek, melyek már a dunántúli vonaldíszes kerámia kultúra idejéből származnak. A Marcal völgye ekkor a környék egyik legsűrűbben lakott területe volt. Ekkor kezdődött a táj - egyelőre még csak lassú - átalakítása, az összefüggő erdőket irtások szakították meg, kis falvak épültek.
A korszak végén a lengyeli kultúra népei éltek a környéken. Lakótelepeik fekvési magasságaiból arra következtethetünk, hogy a csapadék és ezáltal a folyó vízhozama csökkent. Megtalált kőeszközeik anyaga arra utal, hogy már kereskedtek a távolabbi hegységek (Bakony, Alpokalja) népeivel.
E korszak legfontosabb lelőhelyei Zalaszegvár, Zalameggyes, Csögle. Ugyanakkor a folyó alsó szakaszán, ahol a Bittva, a Kis-Séd és a Tapolca együtt kiterjedt árteret alkothattak, az egész újkőkorból alig maradt fenn településnyom. A meglévők többsége magasabb térszínen, mellékpatakok mellett, a Marcal völgyén kívül helyezkedik el. Jellemző példa erre Marcaltő, ahol a korszak telepei a Gerencét követik, más helyeken viszont (Nemesgörzsöny) ártéri kiemelkedést is megszálltak.
A korszak településeinek kisebb-nagyobb méretű házai fa vázszerkezettel, épültek, faluk vessző- és nádfonásos, illetve náddal - mint hőszigetelővel - bélelt. A nádhoz, mint építőanyaghoz könnyen hozzájuthattak a Marcal partján megtelepülők. A házak lakóit nyeregtető védte az időjárás viszontagságaitól.

A bronzkor első felében jelenlegi ismereteink szerint nagyrészt lakatlan volt a Marcal melléke, és csak a (középső) bronzkor végétől növekedett igazán a népsűrűség. Ekkor a nyugatról érkező halomsíros kultúra telepesi találtak itt otthonra. Emlékeik (a nevüket is adó halomsíros temetkezések) Jánosháza, Zalaszegvár, és Csögle határából ismeretesek. Jánosháza csontvázas, illetve hamvasztásos temetkezéseiből feltárt kardok harcias, hódító népességre utalnak. Később ez a népcsoport keveredett a Rába nyugati oldalán élő gáta népekkel, belőlük jött létre a hamvasztással temetkező urnamezős kultúra. Központi településüket a Ság-hegyre építették, a nagyszámú lelet arról tanúskodik, hogy temetőjük és bronzműves központjuk is itt volt. Ezt a stratégiai - és talán egyben törzsi - központot a környék kis falvai látták el élelemmel.
A korszak fontos lelőhelyeit a Marcal mentén Zalaszegvár, Kamond, Nagypirit, Csögle, Adorjánháza, Külsővat, Marcalgergelyi, Mihályháza, Magyargencs, Nemesgörzsöny és Malomsok határából ismerjük. A Marcal nyugati oldalán ekkor sűrűn betelepült a Kemeneshát és a Kemenesalja is.
A kora vaskor népeinek fő települése szintén a Ság-hegyen lehetett, de ennek maradványai mára szinte nyomtalanul eltűntek. Előkerült viszont egy kisebb telep nyoma a csöngei Kódis-dombon. A földbe mélyített, lekerekített sarkú, faszerkezetes, tapasztott falú házrészlet egyedülálló emlék, képet ad az egykori vízparti telepesek életéről, körülményeiről. Fő foglalkozásuk nekik is az állattartás lehetett, juhot, szarvasmarhát, sertést tartottak.
A késő vaskorban, az i.e. 5. század közepe táján érkeztek vidékünkre a kelták. Győr irányából a Marcal folyását követve terjeszkedtek dél felé, és településeik nyomait megtalálták Ménfőcsanak, Koroncó, Vaszar, Mezőlak, Külsővat, Csabrendek határában is. Tömegesen szállták meg a Kemenesalját, és Külsővattól nem messze föld-fa szerkezetes erődöt építettek. A kelták magas szintű ismeretekkel rendelkeztek, fejlett volt a vaskohászatuk, sok fémeszközt használtak, valószínűleg szőlőműveléssel is foglalkoztak már.

Mursella és a római kor

Az I. század közepe táján kialakuló római uralom fontos változásokat hozott a vidék életébe. Területe Pannonia tartomány részét képezte. Az itt élő kelta törzsek nem tanúsítottak különösebb ellenállást, vezető rétegük hamar alkalmazkodott a római hatalmi berendezkedéshez. A Marcal-völgy részben a Somló-Tüskevár környékén lévő Mogetianae város határának nyugati részét képezte, másrészt az északra, a mai Árpás közelében épült Mursella territóriumához tartozott. A folyó mellékén viszonylag sűrűn voltak települések: főként lakó- és gazdasági épületekből álló majorok - akkori nevükön villák. A kor egyik legnagyobb vívmánya és egyben máig fellelhető emlékei a rómaiak úthálózata volt. 4-5 m széles, kavicsozott vagy kővel burkolt, domború utak voltak, melynek nyomai több település határában (Kemenesmihályfától Vönöckig) szabad szemmel is felfedezhetők. A folyók átkelőinél út- és őrállomások épültek, közelükben voltak a kisebb falvak, és itt álltak a földbirtokkal rendelkezők lakóhelyei, birtokközpontjai. A Ság-hegyen már ebben a korban működött bazaltbánya, a kifejtett követ Savaria útjaihoz használták fel. Szőlőkultúrájukról tanúskodnak a hegy környékén előkerült villák maradványai.

Egy ritkábban említett, de számunkra annál érdekesebb római kori településről is vannak feljegyzések, Murselláról, melyet sokszor a mai Marcaltővel azonosítanak, de valójában Mórichida és Árpás között állt, nem messze az egykori Marcal torkolatától. Mai ismereteink szerint municipium volt, tehát eredetileg a Római Birodalom által meghódított olyan város, amelynek polgárai teljes római polgárjoggal és önkormányzattal rendelkeztek. A colonia-tól az különböztette meg, hogy lakói eredetileg bennszülöttek (valószínűleg egy kelta törzs leszármazottai) és nem római telepesek voltak. A város az Arrabonát (Győr) Savariával (Szombathely) összekötő birodalmi út mellett alakult ki, és a Rábán és mellékágán (ma a Marcal alsó folyása) átkelőhely is volt. Hadrianus császár idejében kapott városi rangot.
Nem volt nagy település, inkább a középkori kis mezővárosokra hasonlított, kerítőfal nélkül épült. Feljegyzések ugyan csak a II. századtól vannak létezéséről, de az 1975 és 1989 között végzett ásatások egyértelműen bizonyítják, hogy a település legkésőbb az I. század közepétől már folyamatosan létezett a római kor végéig. Az I. században még főként gerendavázas és faoszlopos építmények jellemezték, a kőházak a II. századtól terjedtek el.
Az eddig feltárt leletek alapján komoly helyi kézművesipar működött a településen, fazekasság, bronzöntészet, üvegipar. Azonosították a régészek az egykori fórum (központ), két szentély, valamint a kis boltok sorainak helyét is. A város mellett az átkelőhely védelmére katonai tábort is létesítettek.

Itt kell megemlítenünk, hogy már Sümeg határában, az akkor még jelentősebb, állandó vízfolyású Marcal egyik átkelőhelyénél, pár km-re a forrástól, római erőd állt, melynek alapjain a honfoglalás után ókeresztény bazilika épült.

A Marcal nevének eredete

A folyó neve a legrégebbi magyar feljegyzésekben rendszerint "Murzol (1086), Morzol (1234), Morchol (1251)" névalakokban fordul elő. A legvalószínűbb feltevés szerint a fentebb leírt római kori várossal, Mursellával áll összefüggésben a név. Valószínűbb azonban, hogy a várost nevezték el a folyóról, és nem fordítva (példa erre az Arrabo (Rába) torkolatánál álló város, Arrabona (mai Győr)). A Marcal torkolatához közeli Mursella tehát az akkor Mursel(?)-nek nevezett folyóról kaphatta nevét. E név szótöve (murs) pedig etimológusok szerint az egykor itt lakó illír (-kelta?) népek nyelvén "mocsár"-t jelentett, ami jól illik az akkori földrajzi viszonyokra, tehát valószínű feltevésnek tűnik. A magyarba a honfoglaláskor már feltehetően szláv közvetítéssel került.
Itt kell megjegyeznünk azt is, hogy ettől függetlenül létezik egy ősi magyar férfinév, Marcal, melynek eredete ismeretlen, és hivatalosan már nem használják, nem is anyakönyvezhető. Amikor a honfoglaló magyarok megtudták az akkor itt élő, szláv lakosságtól a folyó nevét, feltehetően a hangzásbeli hasonlóság alapján kezdték el használni a Marcal nevet, mivel ez számukra már ismert volt. Tehát a folyó nevének közvetlen eredete egy ősi magyar személynév, viszont ez a névadás a folyó akkori kelta-illír eredetű nevének (Mursel) hatására alakult ki.

Népvándorlás és a honfoglalás kora

A népvándorlás korában, 433-ban, Attila vezetésével a hunok alapították meg birodalmukat, azonban megtelepedésük emlékei területünkről nem ismertek, de ezt lehet, hogy csak az alapos kutatás hiánya okozza. Az 568-tól kezdődő avar uralom már több emléket hagyott ránk (temetők és edénytöredékek az Izsákfa melletti Bokodpusztánál).
A magyarság 900 környékén érkezett a Dunántúlra. Vidékünkön elég kevés lelet került elő ebből az időből. Az Árpád-kori települések nyomait csak helyi gyűjtések alapján feltételezhetjük, a részletesebb régészeti kutatás még várat magára. Karakónál és Sárváron vár állt, és ekkor épülhetett a talán II. Béla által alapított, ma már csak romjaiban látható pórdömölki bencés apátság.

Az államalapítástól a XIX. századig

Magyarország történelmének hajnalán Vas megye jelentős része a karakói ispánsághoz tartozott. Az ispánság feltehetően Szent István korában keletkezett. A mai Karakó mellett, a Marcal egykori mocsarai között épült földvár a maga korában jelentős stratégiai pont volt, hiszen a folyón levő, kevés átkelőhely egyikét felügyelte. Megoszlanak arról a vélemények, vajon Karakó vármegyei központ volt-e, vagy csak mint ispánság létezett. Meggyőző bizonyítékok szólnak amellett, hogy abban az időben a karakói ispánság határai egészen a nyugati országhatárig terjedtek, tehát Vas megye, a majdani Vasvár székhellyel, csak később alakult ki.

A korai idők emlékei közül egyik legnagyobb jelentőségű a dömölki apátság, melynek alapítását az idők homálya fedi, de feltehetően 1131-33 közé esik, II. Béla király uralkodásának idejére. Először egy 1252-ben keltezett oklevélben említik, melyben a tatárjárás pusztításainak orvoslásáról van szó. Az apátság fénykora a 14. században volt. Körülötte két település alakult ki, a jobbágyok, szolgálók faluját Pórdömölknek, a kiváltságosokét Nemesdömölknek nevezték. Ekkor már a vidék nagy részén felépültek a falusi templomok. Két kolostor is volt a területen, melyek napjainkra már elpusztultak, egyikben Jánosháza mellett, Szentpéterpusztán pálosok éltek, a másik, szintén pálosok alapította nagysimonyi rendház pontos helye még feltáratlan.

A ma is fennálló templomok nagy része tehát középkori eredetű. A történelem viharai azonban sok egykori települést elpusztítottak templomaikkal együtt. Ezekre, az úgynevezett pusztatemplomokra, már csak a szántáskor előbukkanó kövek emlékeztetnek. Ilyen volt a Pápoc melletti Szentmiklósfa, az egykor Kemenesmagasi határában állt Szent György-, az Intaháza közelében elpusztult Keresztelő Szent János templom, a Jánosháza közelében épült Varsány falu Szent Márton tiszteletére épített, és a Vashosszúfalu mellett hajdan volt Szentódorfa temploma.

Egykori oklevelek említik Köcsk, Bokod, Sitke, Káld, Kemeneskápolna rég eltűnt egyházait, melyeknek mára nyomuk sem maradt. Szergény, Keléd, Hímeskő templomairól legendák szólnak, azonban levéltári forrásokban ez ideig nem sikerült igazolni őket. A tatárok pusztításai után sok falu elnéptelenedett, és később, mikor a veszély elmúltával a megmaradt lakók visszatértek, gyakran a település új helyen épült fel ismét.

Az ország első évszázadainak hatalmi harcaiból a környék nemessége is kivette a részét, bár harcaik egy része gyakran egymás birtokai ellen irányultak. Így a háborúk sem kerülték el a vidéket, 1403-ban például Pápoc közelében volt egy ütközet. A trónkövetelő Nápolyi László, hogy megdöntse Zsigmond király uralmát, olasz hadakkal Buda felé vonult. Sok nyugat-dunántúli nemes, köztük Ostffy Ferenc is hozzá csatlakoztak. Garai Miklós nádor és Stibot vajda azonban megelőző hadmozdulattal a Rába völgyében felvették a harcot, és Pápoc alatt szétverték a betolakodók seregeit. Az Ostffy család asszonyfai vára ekkor került a Gersei Petők kezére. A Kígyókő néven ismert várnak nem egy vérontásban volt része: 1441 tavaszán I. Ulászló hadjárattal volt kénytelen visszafoglalni a Czilley-párti lázadóktól.

A külföldi háborúkban is sok nemes harcolt. Ezen harcok emléke az a cseh feliratos kehely is, melyet Ostffy László szerzett hadi zsákmányként Prágában, a husziták elleni háborúban. A szent edényt ma az egyházashetyei plébánián őrzik. Sitkei Gotthárd, mint Pápa kapitánya, 1515-ben Szapolyai parancsára a Bakonyban bujdosó, a Dózsa-féle lázadásban részt vett parasztok csapatait kergette szét.

Az 1526-os mohácsi vereség hatással volt vidékünkre is, sok főúri kastélyt erődítménnyé alakítottak át. A török szultán Bécs ellen vezetett hadjáratát ugyan megállították Kőszeg hős védői, de közben Vas megye hadszíntérré változott. A törököknek Sárvárt nem sikerült elfoglalniuk, ezért szörnyű pusztítást végeztek a környéken.
A török időkben jelentős katonai központ volt Sümeg vára, melynek egészen a Rákóczi-szabadságharcig nagy szerepe volt.
A tényleges török terjeszkedés azonban csak lassan haladt nyugat felé. Buda eleste után még katonai védővonalat akart az országgyűlés a Rába mentén kiépíteni, és Asszonyfa várát megerősíteni, de Pápa 1594-es elfoglalása után nehéz idők köszöntöttek vidékünk nagy részére. Falvaink többsége a töröknek adózott. Bár a Marcal melléke leginkább határterület, amolyan "senkiföldje", egyúttal szabad préda volt, ahol hol a török hadak sarcoltak, hol a királyi csapatok büntették az itt lakókat azért, mert a törököknek is adóztak. Így a sokat szenvedett népesség két malomkő között őrlődött. Gyakran nyújtottak menedéket a Marcal nádasai a menekülő lakosságnak.

A reformáció nagy sikereket ért el itt, a nemesség tömegesen tért át az új hitre, így a táj lakosságának nagy része evangélikussá lett. (Abban az időkben a jobbágynak kötelessége volt követni ura vallását). Természetesen ezt a katolikus császár és hívei minden eszközzel próbálták megakadályozni. A korra oly jellemző protestánsüldözés nem kímélte ezt az országrészt sem. Azonban a Thököly-féle felkelés hírére a környék protestánsai visszahívták elűzött prédikátorukat, Fekete Istvánt, aki Ostffy Miklós asszonyfai kastélyában lelt menedékre. Ezért 1679-ben a császár csapatai ostrom alá vették, és ágyúikkal porig rombolták a kis várkastélyt. Három év múlva, amikor Thököly második felkelése Észak-Magyarországon sikeresnek ígérkezett, a törökök azzal az ürüggyel, hogy őt megsegítsék, rátörtek a Dunántúlra. Ekkor szinte teljesen elpusztult a vidék, rengeteg falut perzseltek fel a török hadak. Több település sosem épült újjá, emléküket csak dűlőnevek, legendák, és a szántás során előkerülő kövek őrzik.

Rákóczi szabadságharca idején többször gazdát cserélt a térség, ekkor még a meglévő karakói sáncok jó védelmet nyújtottak Bottyán kurucainak is a labancok ellen.
Az ellenreformáció során előfordult, hogy katonai erővel foglaltak vissza több falusi templomot. Az így szakrális helyeiktől megfosztott evangélikusok csak hosszú idő után, sok nehézség árán építhették fel gyülekezetük templomát a közeli mezővárosokban. Ezen idők művészettörténetileg jelentős eseménye volt Dorfmeister István tevékenysége a térségben, sok templom freskóit készítette el.

A 17. század végén egymás után épültek a vidék barokk kastélyai és kisnemesi kúriái. Ebből a korból származó legnevezetesebb épületek többek között a sitkei Felsőbüki, a dukai, egyházashetyei, és jánosházi kastélyok.

1809. július 10.-én jelentős csata színtere volt Karakó környéke, amikor Napóleon serege megverte a nemesi felkelőket a hídért folytatott küzdelemben.
Az 1848-49-es szabadságharc egyik legjelentősebb alakja, Vidos József, 1805-ben született Kemenesmihályfán. Vas megye követeként részt vett az utolsó reformkori országgyűlésen, majd 1848 júliusában a Dráva-mellék védelmével megbízott Vas megyei nemzetőrsereg főparancsnokává nevezték ki. Seregével részt vett Nagykanizsa felmentésében, mikor azt a horvátok megtámadták, segített kiszorítani az országból Jellasics hadait is. Rátermettsége miatt Batthyány Lajos miniszterelnök kormánybiztossá nevezte ki. Ezért a szabadságharc leverése után elfogatóparancsot adtak ki ellene. Bujdosása alatt megbetegedett, és 1849 augusztus 3-án meghalt. Testét a mersei családi kriptában helyezték örök nyugalomra.

Az 1800-as évekre esik a Marcal szabályozásának, az ártér lecsapolásának kezdete is. Erről bővebben olvashatunk a Szabályozás oldalon.

A kiegyezést követő időszak a békésebb fejlődés éveit hozta el. 1871-ben érkezett vidékünkre a vasút, október elsején megnyílt a Győr-Szombathely vonal, egy évvel később pedig már Székesfehérvár felé is indulhattak a gőzösök. Tapolca felé 1888-ban, Sopron irányába 1898-ban indult meg a vasúti közlekedés. Így Kiscell a század fordulójára vasúti csomóponttá vált, mely rendkívüli fejlődést hozott el a település életébe. Lakossága rohamosan nőtt, míg 1907-ben Nemesdömölkkel egyesülve Celldömölk néven a térség központjává lett.