Eredettől torkolatig - végig a folyó mentén
Negyedik rész: Kamondtól Celldömölkig
Karakó határában egyesül a Marcal legnagyobb vízhozamú, és leghosszabb mellékágával, a Torna patakkal. Az
eddig csekély vizű, a medret borító sűrű növényzet között eltűnő folyó végre erőre kap e találkozástól. Innen
számítható a Marcal középső szakasza, és egyben a szűkebb (történeti) értelemben vett Marcal-medence kezdete is. Ezen
a vidéken terültek el egykor a folyóvölgy járhatatlan mocsarai, melyek a szabályozás óta ligetes, rétekkel,
legelőkkel, szántókkal szabdalt "kultúrtájjá" szelídültek. Kamond A település nagyon régi, régészeti leletek szeint már az őskorban is lakott volt a környék, de találtak épületmaradványokat
a római korból, Árpád idejéből pedig sírhelyeket tártak fel. A Marcal mocsarai közötti dombon földvár állt
(Nagyváralja). A honfoglaláskor szláv népesség lakta. Írott források először 1062-ben említik. A tatárjáráskor,
1241-42-ben elpusztult, de lassan újjáépült. A 15. században már két különálló faluról, Kis- és Nagykamondról
szólnak a feljegyzések.
Kiskamond a XV. század elején a pannonhalmi apátság tulajdonában volt, később Kinizsi Pálnak is volt itt birtoka. Idővel a törökök elleni harcokban részt vállaló, és ezért szabadságban részesülő lakosság kivívta magának a nemességet, így Kiskamond nemesi faluvá vált. Nagykamond (az 1500-as években Nagy- illetve Alsókamond) teljesen elpusztult a török hódoltság alatt. 1730-ban az Erdődy-család római katolikus sváb telepesekkel népesítette be a községet. A szegényes megélhetési források miatt csak lassan fejlődött. Főként jobbágyok lakták, kik a Marcalban halásztak, amiért bért fizettek. A község urai, 1945-ig az Erdődyek voltak. A két falu egyesítésével 1954. november elsején jött létre a mai Kamond. Nevezetességei: Dr. Magyar Károly egykori kastélya, amelyet védett park vesz körül, az államosítás után szociális, ma pszichiátriai otthon működik falai között. További műemlékei még a nagykamondi római katolikus, és a kiskamondi evangélikus templom. A falu sok helyen máig őrzi egykori településképét, a házak udvarain és a határban még ma is gyakoriak a gémeskutak. A falu határában volt egykor a Marcal duzzasztója, ahol a vizet szétosztották az innen kiágazó Vas megyei-, és Veszprém megyei mellékcsatornák, valamint a főmeder között. A vízosztómű már nem létezik, évtizedekkel ezelőtt megszüntették, a mellékcsatornák kiágazásait feltöltötték, nyomuk sem látszik már. Kemenespálfa A főként szántóföldek övezte falu már a honfoglalást követően lakott hely volt, területe a
karakói várispánsághoz tartozott. Neve mégis viszonylag későn, csak 1457-ben bukkan fel
először írásban (Pálfalva). Történelme során főleg köz- és kisnemesi családok birtokolták,
többek között a Pálfalvay, Csáffordy, Békássy, és Felsőbüki Nagy családok.
A mai község 1890-ben alakult ki, amikor Mártonfát, melyet a 19. század közepén még pusztaként tartottak nyilván, Pálfához csatolták. Nevezetességei: a Nagyboldogasszonynak szentelt barokk stílusú római katolikus templom, és a napjainkra leromlott állapotú Révai (Felsőbüki Nagy-) kastély, melyet jelenleg lakóházként használnak. Kemenespálfa és Kamond között kis fahíd vezet át a Marcal felett. Hamarosan a bobai hidak környékére érkezünk, ahol egymás közelében két vasúti, és
egy közúti híd keresztezi a folyót. A környező tájon itt szinte összefüggően legelőket, facsoportos
réteket találunk, vizenyős területekkel, melyek részleteiben még őrzik az egykori lápvilág
élőhelyeinek maradványait. Ezek nagy része ma védett, Natura 2000-es terület. Boba A környék régóta lakott hely, ezt bizonyítják a vaskori, és a római korból származó régészeti leletek.
A falu 1271-ben bukkan fel először a ránk maradt feljegyzésekben. Az Árpád-korban köznemesek birtokolták. A török idők sok szenvedést hoztak a település életében. 1828-ban még nemesi faluként tartották számon, a későbbiekben gróf Somogyi család volt a birtokosa. Nagy változást hozott a falu életében az 1872-ben megnyitott Szombathely-Székesfehérvár vasútvonal. Nevezetesebb épületei az 1783-ban épült evangélikus, és az 1929-ben épült katolikus templom, valamint az 1841-ből származó harangtorony. A folyó egykori ártere egyre szélesebbé válik, hajdanán Nemeskocstól egészen Nagypiritig terjedt a mocsárvilág. A nagypiriti határban kis szakaszon balról szép fasor szegélyezi a partot, jobbról pedig alig pár méterre a parton haladó füves úttól, kavicsbányatavakat rejtenek a fák, melyek napjainkban kedvelt horgászhelyek. Nagypirit, Kispirit, Nemeskocs A település első ismert említése 1372-ből származik Pered néven. Az eredetileg egységes Pirit a középkorban
két részre szakadt, mindkettőt egytelkes nemesek és jobbágyok lakták.
Nagypirit református templomát 1796-ban építették, míg tornya 1802-ben készült el hozzá. Kispirit kelet felé, kicsit távolabb található, alig 100 lakosa van. Szintén főként kisnemesi falu volt, lakói református vallásúak. A harangláb 1737-ből származik, míg 1739-ben toronnyal rendelkező fazsindelyes templomot építettek. A néphagyomány szerint a kispiriti csárdában gyakran megfordult az utolsó híres bakonyi betyár, Savanyú Jóska. A Vas-megyei oldalon, Nagypirittel átellenben Nemeskocs fekszik. A település neve egy 1409-ben keltezett oklevélben bukkan fel először, Koch alakban. A dömölki apátság szerint korábban az ő jobbágyaik voltak, de a 15. században kivonták magukat a fennhatóságuk alól, és szabadokká - köznemesekké - váltak. A Mindenszenteknek tiszteletére épített katolikus templomát korábban Bobával közösen használták. 1732-ben vették el az evangélikusoktól, 1743 körül újjáépítették. A falu régi házai előkertek nélkül épültek. A házak között magas kőkerítések, gyakran udvari kamrák voltak. A főutca ma is hangulatos, őrzi ezt a településképet.
A községtől északkeletre levő mezőkön veszi fel a Marcal legnagyobb bal oldali mellékvizét, a Kodót. Csögle Csögle régi település, első okleveles említése 1275-ből való Chygla néven, bár más források az 1340-es évet
említik. Egytelkes nemesi falu volt, a legnépesebbek közé tartozott a megyében, 1488-ban 52 kúriális család
lakta. A török háborúk alatt sem néptelenedett el, 1603-ban kilenc család adózott. Lakossága, a környékbeli
falvakhoz hasonlóan reformátussá lett, már 1698-ban iskolával ellátott református egyháza és temploma volt.
1722-ben VI. Károly császártól kaptak újító oklevelet, melyben hűségüket és a királynak tett szolgálataikat
értékelve megerősített a lakókat birtokaikban. A falu az évszázadok alatt egészen a legutolsó időkig
megőrizte nemesi jellegét. Lakói mezőgazdasággal, gabona- és gyümölcstermesztéssel foglalkoztak.
Határában, a Marcal mellékét kísérő Bozót-rétek, a régi lápvidék gazdag növény- és állatvilágát őrző ártér természetvédelmi terület. Izsákfa Területe már a korai időkben lakott volt, a Guta-dűlőben bronzkori raktárkészletre bukkantak, míg a Dercóna-dűlőben római kori villa falait találták meg, melynek terrazzós padozata, falfreskói, fürdőmedencéje volt.
Először 1435-ben említették, a mai nevén (Isakfalua), így feltehetően a 14-15. században alakulhatott ki. A falut többnyire egytelkes nemesek lakták, de története során mindig volt itt egy-két nevesebb családnak is birtoka, ilyenek voltak a 16. században a Choronok, majd később a medgyesi Somogyiak. 1584-ben Rudolf király vámszedési jogot adott Márky János helyettes nádornak, a Kodó patak hídjának felépítése ellenében. Izsákfát sem kerülték el a török pusztítások, 1571-ben elhagyott faluként írták össze, 1606-ban Bocskai nádor katonáit szállásolták ide, de valószínű, hogy a későbbi portyázásokból sem maradtak ki. A falu déli részén, a Kodó patak feletti dombon állt a 16. században Márk János zalai alispán kastélya. Az oklevelek 1542-ben említik először. A fentebb említett Bocskai-féle felkelés idején hajdúkat szállásoltak el benne. Később Nádasdy Tamás birtokába került. 1617-ben Kerecsényi Bálint egerszegi vajda, Hees Pál lenti várkapitány és más végvári katonák feldúlták és kifosztották a kastélyt. Katolikus templomát 1798 és 1803 között építették. Izsákfán született a híres, talán egyik utolsó betyár, Savanyú Jóska. 1841. szeptember 12-én keresztelték meg az alsósági templomban, állítólagos szülői háza ma is áll a templom közelében. Egeralja, Adorjánháza A legkorábbi írásos emlék, melyben a falu neve is szerepel, 1214-ből származik. Más forrás szerint 1404.
április 15.én említik először a Dőry család körmendi levéltárában levő oklevélben. A szomszédos
településekhez, Adorjánházához és Csögléhez hasonlóan nemesi falu volt, főként egytelkes nemesek lakták.
A falu életének korai évszázadairól kevés adat maradt fenn. A történelem viharai sok szenvedést hoztak a
lakók életébe, a török időkben kóborló hadak többször kirabolták. A Marcal mellékének mocsarai, ingoványok
közé rejtett szigetei menedéket nyújtottak az embereknek, mert az ellenség nem tudott itt rájuk találni.
A község szépen fejlődött egészen 1949-ig, amikor - az akkori rendszer szellemének megfelelően - önállóságát megszüntetve Adorjánházához csatolták, még nevét is elvesztette. 42 évi hiábavaló tiltakozás után, 1991. november 1-jén kaphatta vissza önállóságát, melyben nagy része volt a településen működő Helytörténeti szakkör lelkes, falujukért tenni akaró tagjainak is.
Továbbhaladva szinte észrevétlenül lépjük át a vele összeépült Adorjánháza határát. Az első írásos emlékek, melyek említik a falut, 1476-ban keltezettek. Ekkor még - feltehetően birtokosáról
- Adryanhaza néven ismerték. A honfoglaláskor a Magyar fejedelmi törzs szállta meg a vidéket, ezen belül a
Szalók nemzetség ütötte fel szálláshelyét a Marcaltól 4-5 km-re. Ezen nemzetség tagjai,
a Himfy és Hosszútóti családok uralták a mai település környékét. A XV. században már egytelkes nemesi
faluként tartották nyilván, melynek lakói egy korabeli összeírás szerint királyi vadászok voltak.
Nemesi jellegét egészen 1848-ig őrizte a község, noha a történelem viharai során itt is, mint sok más
faluban, nagyon lecsökkent a népesség. A török idők nem hagytak itt olyan véres nyomokat, mint a Marcalon
túl, mely talán annak is köszönhető, hogy lakói híresek voltak a törökök elleni vitézségükről.
A hitújítás során a református vallást vették fel, 1773-ban a falu már iskolával is rendelkezett.
A kisbirtokok elaprózódása miatt a XIX. században már alig 3 hold nagyságú földterület jutott egy gazdára,
bár ezen 1895 után enyhített valamit az, hogy a Marcal mellékét is nagyrészt művelés alá vonták.
1949-ben egyesítették a vele időközben összeépült Egeralja községgel, melytől az 1990-es években vált külön
ismét.
Celldömölk Celldömölk több szempontból is a vidék egyik legrégebben lakott helye. A folyók, patakok közelsége, a Ság-hegy
messziről látható, jól védhető száraz magaslata ősidők óta vonzotta a letelepedésre vágyó embereket.
Kora vaskori emlékeket rejthetnek a Cinca patak melletti, ma még feltáratlan, elszántott halmok.
Az Alsóság melletti Kismezőn hasonló korú (i.e. 8. századi) halomsírokat találtak. Az Izsákfához közeli
Bokodpuszta környékén, a Kodó patak partjain az újkőkortól a római birodalom idejéig rengeteg lelet került
napvilágra.
A város 1904 óta viseli mai nevét, amikor Kiscell és Nemesdömölk egyesült. A legrégebbi településrész,
Pórdömölk már a 19. században beolvadt Kiscellbe. Két falut, Alsóságot és Izsákfát a 20. század folyamán
kapcsoltak Celldömölkhöz.
Pórdömölk A kolostor melletti kis település az apátságnál jóval régebbi lehetett. A kolostor alapjaiban római kori falakat is találtak, az egykori temetőből pedig 10-11. századi sírok kerültek elő. A falut korábban Nagydömölknek (1457), vagy Egyházasdömölknek (1459) nevezték, a mellette alakult Nemesdömölktől való megkülönböztetésül. Az apátság hanyatlásával a falu is veszített jelentőségéből, mutatja ezt nevének változása is, 1698-ban már Pór- vagy Kisdömölkként írták össze. A törököknek 1558-ban, 1598-ban, és 1610-ben hódoltak. A pusztítások után, 1628-ban elhagyott hely volt, de a század végén már újra 60 lakos élt itt. A 18. században újjáéledő apátság a település életében is rövid fellendülést hozott, és bár sokáig nevét adta a kialakuló új településnek, Kiscell hamarosan felülmúlta őt. 1844-ben még önállóan adózott, és 1855-ben is külön községként szerepelt, 1857-től már Kiscellel együtt mutatták ki a lakosságát. 1904-ben, az egyesítésnél nem került szóba, "csendesen" Celldömölk részévé vált. Nemesdömölk A viszonylag későn alakult községről 1457-ből származik az első adat. Ekkor Kis- vagy Felsődömölknek nevezték, ezek a másik Dömölknél későbbi alapítására, és földrajzi elhelyezkedésére utaltak. 1560-ban azonban nevét kiegészítették a lakosság társadalmi helyzetére utaló Nemes előtaggal. A 17. században már lélekszámában és jelentőségében is felülmúlta a szomszédos Pórdömölköt, ezért 1698-ban Nagydömölk néven említik. A falu először a dömölki apátság tulajdona lehetett, erre utal ugyanis egy 1459.ben keletkezett oklevél, amely szerint a lakosok az apátság nemes jobbágyai voltak. Fokozatosan kiharcolták azonban a szolgálatmentességet. A 15. század végén már köz- és kisnemesi birtok volt. Az 1532-es hadjárat alatt már a szultán portyázó csapatai sanyargatták a helyikeket, de csak Pápa várának eleste után (1594) hódoltak folyamatosan. 1620-ban a Bethlen-hadakat támogató török csapatok dúlták, de 1634 és 1645 között sikerült kibújniuk a hódoltsági adózás alól. A török kor végével a község a kemenesaljai vidék legjelentősebb helysége, egyben központja lett. A korábban Szentmárton illetve Vönöck leányegyházakéntcsak haranglábbal rendelkező falu, az 1681. évi 26. törvénycikk értelmében, a Vas megyében élő evangélikusok két szabad vallásgyakorlására kijelölt, úgynevezett artikuláris helyének egyike lett. A templom mellé 1820-ban archívumot építettek, amiben a Dunántúli Egyházkerület levéltárát és könyvtárát helyezték el. A község nemcsak kulturális, hanem közigazgatási központja is volt Kemenesaljának. Kiscell felemelkedéséig szolgabírák, ügyvédek laktak itt. 1872-től az egyesítésig körjegyzői székhelyként szerepelt. 1895-ben részvénytársasági alapon gőzmalmot építettek a község határában. Kiscell Kiscell alapítása Koptik Odó nevéhez fűződik, aki dömölki apáttá való kinevezése után az ausztriai máriacelli kegyszobor másolatával érkezett Dömölkre. Ezt először a Ság-hegyen helyezte el, ahol kápolnát is szeretett volna építeni, de a földesúr, Erdődy gróf ezt nem engedélyezte. Ekkor a pápai országút melletti dombocskán épített egy kis fa kápolnát, amely mellé remetelak és ásott kút került. Ennek a kútnak ásása során esett az egyik munkás fejére egy nagy kő (ma is látható a templomban). A súlyos sérülés miatt a kútásót halottnak hitték, aki csodás módon mégis meggyógyult, amelynek híre ment a környéken. Már a következő évben megindultak a zarándokok a csodatevőnek tekintett Mária-szoborhoz. Még nagyobb lett az idelátogatók száma, amikor 1745-ben gróf Zichy Ferenc győri püspök, a pápa engedélyével, nyilvánosan kitenni rendelte a szobrot. A következő években már 10-30.000 ember látogatta meg az új kegyhelyet, amely természetesen vonzotta a kereskedőket, vendéglátósokat is. A kápolna mellett felépült vendégfogadó volt az első kőház, amelyet nemsokára követtek a többiek. A 18. század második felére az újonnan kialakult, alig néhány száz lakosú városban hét vendégfogadó működött. Melletük kegyszerárusok, italmérések elégítették ki az ideérkezők igényeit. Az első telepesek szinte kivétel nélkül külföldiek, főleg németek és csehek voltak. A kialakuló településnek Koptik apát a Kis Mária Cell nevet adta, de sokáig továbbra is Dömölkként tartották számon, míg a század végére a Mária Cell elnevezés vált elfogadottá. Ezt a 19. század közepén váltotta fel a Kiscell név. Nemsokára, a hívek adakozásából lehetőség nyílt egy komoly templom építésére, mely hatalmas méreteivel lenyűgözte a zarándokokat. Átadására 1748 őszén került sor, soha nem látott, mintegy 50.000-es tömeg előtt. Nagy válságot élt át a község II. József alatt, aki nemcsak a szerzetesrendet oszlatta fel, de a búcsújárást is meg akarta tiltani. A kolostor vagyonát elárverezték, a zarándokok száma is megcsappant. Csak 1802-ben, I. Ferenc intézkedésére indulhatott újra a szerzetesi élet a kolostorban. Mivel a kegyhely korlátozásával a lakosok fő megélhetési forrásukat veszítették el, vásártartási jogot kértek a királytól. Végül 1791-ben tarthatták meg az első országos vásárt. A hetivásár már akkor csütörtöki napon volt, ezt a hagyományt tartják a mai napig is. Ettől kezdve nevezték szabadalmas mezővárosnak településüket a helyiek. A Bach-korszaktól lett Kiscell járási székhely, de a legnagyobb változást a vasút hozta el a település életébe. 1871-ben indult meg a forgalom a Győr-Szombathely, majd egy évvel később a Székesfehérvár-Szombathely vonalakon, amelyek Kiscellnél találkoztak. Az így kialakult vasúti csomópont mozgásba hozta a város életét, minek következtében iparosok, kereskedők települtek be nagy számban. Lakossága a század végéig többszörösére emelkedett. Alsóság A Ság-hegy alatt fekvő települést először 1272-ben említik Sag néven, de már három év múlva az írások szerint királyi udvarnokok laktak itt, két faluban, melyeket Nagyság és Általság neveken jegyeztek. A későbbiekben a Ság elnevezés vált általánossá. Templomáról és plébánosáról 1325-ben esik szó. Ekkor még királyi tulajdonban levő, nagy lélekszámmal, hetivásárral és vámmal is rendelkezett. 1558-tól a 19. századig mezővárosi rangja volt, évente két országos vásárral, de jelentőségét Kiscell felvirágzásával elveszítette. A török idők mozgalmasan teltek a település életében, 1548-tól a 17. század közepéig fizettek adót a törököknek, de német zsoldosok is okoztak károkat 1567-ben, nemegyszer a katonák és hajdúk is fosztogatták. A falu életét, gazdálkodását meghatározta a határában emelkedő magányos vulkáni kúp, a Ság-hegy. Oldalain már a rómaiak óta termesztenek szőlőt. 1910-től 1958-ig kőbánya működött a hegyen, mely ma tájvédelmi körzet. A Ság-hegyről részletesebben... A jobb parttól kicsit távolabb, az erdőn túl fekszik Bánhalmapuszta, mely már Külsővathoz tartozik.
A kis településen néhány lakóház, egy védett parkkal körülvett kastély, és gyümölcskertészet található,
környékén is nagy területeken gyümölcsösök vannak.
|
|
||||||||||||||||||||||||
webmester@marcal.hu |