Növényzet

Természetes (egykori) növénytakaró

A folyó és környékének eredeti növénytakaróját nem könnyű ma már rekonstruálni, hiszen azok az évezredes emberi beavatkozások hatására csak nyomokban maradtak fenn.
A még érintetlen Marcal menti tájat - mely szinte minden tekintetben különbözött a mostanitól - már csak megközelítőleg lehetne leírni. Keletről a Bakony messzire nyúló lankás dombhullámain idáig leereszkedő cserrel vegyes tölgyerdők, nyugatról a Kemenesalja üde, síksági tölgyesei fogták közre az 1-2 km széles völgytalpat, melyen szélesen elterülve és kanyarogva, itt-ott szinte tavakat alkotva, helyenként mocsarakban elveszve folydogált a Marcal. Partjait zsombékos láprétek, vizenyős ligetek szegélyezték, melyekből néhol - főleg a keleti part hordalékkúpok formálta teraszvidékén - mogyorócserjés, tölgyfás dombok, szigetszerű magasabb térszínek emelkedtek ki.

A Marcal-medence középső vidékeit a régmúltban többnyire cseres-kocsánytalan tölgyesek borították. Lombkoronája sok fényt engedett át, így a cserje- és gyepszint fajban gazdag volt. A fák között növő magas fű alkalmas volt az erdei legeltetésre, - ez a későbbi történelmi időkben előkészítette az erdők ritkítását, mezőgazdasági területté alakítását.

A medence középső vonalában folyó Marcal mellékén számos vízhez kötött (azonális) növénytársulás alakult ki. A szabályozás előtti táj változatosan kanyargó folyómedrei mentén és állóvizekkel borított völgytalpain, kiöntésein a vízi élőhelyek teljes fejlődési sora megtalálható volt. Az egykori cserjeszintet (főként mogyoró), és a ligeterdőket mára eltüntették az évszázadok. Az ártér lecsapolása, a felfakadó vizek csatornák általi elvezetése csökkentette a vízhatást, a szárazabbá vált környezet tükröződik a növénytársulások fajösszetételében is.

Jelenlegi növényzet

Az élővilág számára kedvezőtlen átalakulások ellenére ma is vannak még területek, ahol alacsonyabb fekvésük, vagy egyéb okok miatt nem valósult meg teljesen a víztelenítés, ma is gazdag, már-már az ősi állapotokat idéző növényzetet találunk. Ahol a vízborítás időszakos, ott lápos réti talaj, míg állandó vízfedettség mellett, levegőtlen viszonyok között tőzegláptalaj alakult ki. A vízborította területek jellemzői a hínártársulások. Az ehhez szükséges környezeti viszonyok sokfelé megtalálhatóak: a Marcal csendes folyású vizében, a mellékpatakok, árkok egyes szakaszain, és néhány mesterséges tóban alakultak ki.

A Marcal teljes hosszában, eredetétől torkolatáig kis esésű, tipikus alföldi vízfolyás, így növényzete is jellemzően a magyar síksági kisvízfolyások, árkok, csatornák jellegzetes képét mutatja.
A forrásvidék árok/ér jellegű, időszakos szakaszán nagyon kevés még a víz, így itt nem tudott kialakulni gazdagabb vízi növényzet. A kezdeti szakasz többnyire víztelen medrében a csak ritkán nedvességhatás alatt lévő száraz árkokra jellemző gyomok, és helyenként fák, cserjék szaporodtak el (1. kép). Lentebb, ahol már jelen van némi víz, láthatóbban megjelennek a hínár - és mocsárinövény- társulások (sás, nád) (2. kép).
A Karakóig terjedő felső szakasz lassú folyású vizében szintén a hínár és a nád jellemző, bár sok helyen kaszálják a partokat és a rézsűt (3. kép). Néhol - például a 84-es út hídja (Rigács) és Nemeskeresztúr közti részeken - a nád olyan mértékben benövi a medret, hogy az szinte eltűnik a környező szántóföldek között. (4. kép). A megművelt területek gyakran a partélig érnek, a partokat fű, gyomok, néhol egy-egy facsoport, bokor szegélyezi.
A középső szakasz azon helyein, ahol a parti sáv és a hullámtér nagyobb hányadát borítják fák, az árnyékoltság növekedésével a vízinövények visszaszorulása tapasztalható (5. kép). Kivételt képez ez alól például a Vinár-Szergény alatti folyószakasz, ahol a sűrű nád dominál a teljes nagyvízi mederben (6. kép).
Az alsó szakasz nagy részén jellemző a túlburjánzott hínárvegetáció (7. kép), ami csak a torkolathoz közeledve, részben a kísérő galériaerdő árnyékoló hatása miatt adja át helyét a nagyobb, nyílt vízfelületeknek (8. kép), .

A lassan mozgó vizekben elsősorban a lerögzült, víz alá merült fajok élnek. Cladophora, fonalas zöldalga, víziboglárka (Batrachium spp.), átokhínár (Elodea canadensis), süllőhínár (Myriophyllum) és tócsagaz (Ceratophyllum) fajai gyakoribbak. Nagy felületeket boríthatnak a keskenylevelű békakorsó (Sium erectum) indás, több négyzetméter kiterjedésű sarjtelepei (Nemeskeresztúr). A nagylevelű békakorsó (Sium latifolium) ugyancsak gyakori, ennek hajtásai nem indásak, levelei feltűnően nagyok. Az alsó folyás hínárnövényzetének tipikus képviselői a békaszőlő fajok (Potamogeton sp.), a sárga vízitök Nuphar lutea) és a békalencse (Lemna minor). Jellemző még a nyílfű (Saggitaria saggitipholia), a vízi harmatkása (Glyceria maxima), és a keserűfüvek (Polygonum sp.) helyenkénti tömeges előfordulása. Az övárkok vizében gyakran megfigyelhető a vidra keserűfű (Polygonatum amphibium) melyet megnyúlt nyelv alakú leveleiről, nagy rózsaszínes virágzatáról ismerhetünk fel. Feltűnően szép virágzatával hívja fel a figyelmet a virágkáka (Butomus umbellatus).
Valódi nádas növénytársulás a jelen vízviszonyok következtében csak ritkán alakulhat ki, de magával a náddal (Phragmites communis) számos helyen találkozhatunk a vízhez kötött társulások fajaként. A nádat gyakran helyettesítik a gyékényfajok (Typha sp). A magassásosok sekélyvizű, vagy rövid ideig vízborítás nélkül maradó helyeken fejlődnek ki. Jellemzőjük a vízigényes sásfajok állandó jelenléte (pl. éles sás), gyakori faja a fekete nadálytő, a szürke aszat. Növényei közül megemlíthető még a tavi káka (Schoenoplectus lacustris) és a zsióka (Bolboschoenus maritimus). Azokon a helyeken, ahol tavasszal a talajt részben vagy teljesen víz borítja, de nyáron hosszabb időre is kiszáradnak, mocsárrétek borítják. A mocsárrétek gyakori, társulásalkotó pázsitfüve a fehér tippan (Agrostis stolonifera), melynek virágzata - nevével ellentétben - gyakran vöröses. Gyakori a felületes ránézésre nádhoz hasonló pántlikafű (Phalaroides arundinacea) is. Szemben a nád laza bugájával e fajé csomós és nagyon gyakran nem zöld, hanem vöröses futtatású. A termőhely védett orchideafaja a mocsári kosbor (Orhis laxiflora ssp. palustris), melynek eszmei értéke 10 000 Ft. Ezeket a mocsárréteket, tekintettel az időszakos vízborításra, elsősorban legelőként hasznosítják. Ilyen mocsárréteket találunk Adorjánházától északra a Kiserdő nevű részen.
A magas talajvízhez kötött azonális társulásokban, gyepekben és erdőkben kora tavasszal egyaránt gyakori a mocsári gólyahír (Caltha palustris). Sárga virágai nagy tömegben szép látványt nyújtanak.
A korábban elterjedt nedves láprétek a vízrendezés következtében erősen visszaszorultak, emléküket a Marcal menti vastag nádtőzeg talaj őrzi.

A folyót kísérő fás társulások között megtalálhatók a bokorfüzesek a hamvas fűzzel (Salix cinerea), a puhafa ligeterdők fehér fűzzel (Salix alba) és az égeresek. Jellegzetes kísérői a partoknak még a nyárfa (Populus), ennek kultúrváltozata, a jegenyenyár (Populus nigra 'Italica'), illetve a bodza (Sambucus nigra).
A keményfa ligeterdő - hasonlóan a cseresekhez - még nyomokban sem maradt fenn.

A vízgyűjtő terület talán egyetlen, leginkább természetközeli állapotban fennmaradt növényzettel rendelkező régiója a Bakony vidéke. A hegyeket borító erdők ugyan itt sem érintetlenek, hiszen a kora középkor óta - változóan intenzív - erdőgazdálkodás folyt itt, de a vidék máig megőrizte erdőinek túlsúlyát.
A Bakonyra túlnyomórészt a tölgyesek jellemzőek, de a magasabb hegyeken, főleg azok északi oldalán kiterjedt bükkös zónát találunk.
A Bakony déli részének növényzete már átmenetet képez a Balaton-felvidék felé. Sajátos színfoltot képviselnek a dolomitfelszínek, ezeken többnyire speciális növénytársulások alakultak ki (elegyes karsztbokorerdő, cserszömörcés bokorerdő, zárt dolomit sziklagyep...), amelyek ritka, a jégkorszakok idejéből is fennmaradt magashegységi-alhavasi növényeket is rejtenek.

Másik vidékünk, a Kemeneshát, mely még viszonylag jól megőrizte egykori arculatát - uralkodó erdőtársulása a gyertyános-kocsánytalan tölgyes. Legszebb előfordulásai a Káldtól nyugatra elterülő Farkas-erdőben találhatók. A fennsík alacsonyabb térszínein (Cser) cseres-tölgyes a természetes erdő. Ezeket mára, főként az utóbbi területen, nagymértékben átalakította az erdőgazdálkodás, flóraidegen fajok, erdei fenyő és akác telepítésével. A 19. század végéig itt főleg mozaikszerű, legelőerdőkkel és erdőfoltokkal tarkított területek voltak, ezek mára összefüggő erdőkké forrtak össze. A felhagyott legelők egy része elbokrosodó, facsoportos rétekké alakult.

A völgy középső részei - Kemenesalja, Bakonyalja alsó szegélye - ma nagyrészt megművelt mezőgazdasági területeit egykor nagyrészt cseres, - tatárjuharos lösztölgyesek boríthatták. A kisebb vízfolyásokat - főként tölgy, szil, kőris - ártéri ligeterdők kísérték. Az alacsonyabb részeket rendszeresen elöntötték a patakok áradásai, emiatt mocsaras foltok alakultak ki. Leginkább a Marcal mellékét borították kiterjedt rétlápok, láperdők. Termékeny talajuk hasznosítása érdekében a hajdani vegetációt szinte teljesen kiirtották, a folyószabályozás, csatornázás, a környező területek víztelenítése drasztikusan átalakította az egykor oly változatos vízivilágot.
A bazaltvulkáni aktivitás, és a rákövetkező idők eróziós, deflációs hatásai által kialakított tanúhegyek nemcsak geológiai szempontból képeznek szigeteket. Természetes élőviláguk is szigetszerűen eltér a környező területekétől. A rájuk egykor jellemző molyhos tölgyesek, bokorerdők, lejtősztyepprétek, és a sziklai vegetáció ma már csak apró maradványaikban léteznek. Egy részüket a bányászat pusztította el, máshol a szőlő- és gyümölcsültetvények foglalták el a helyüket.

Az egykori természetes vegetációból fennmaradt, védelemre szoruló élőhelyek a bakonyi, bakonyaljai, kemenesháti tájakon előforduló természetszerű erdők, a többé-kevésbé átalakított élővizek - Marcal és mellékpatakjai - mentén még itt-ott fellehető síklápok, illetve a bazalthegyek flóraszigetei.