Állatvilág

Állatföldrajzi helyzet röviden

A Marcal vízgyűjtőjén természetközeli állatvilágot csak a kevésbé átalakított peremvidékeken, a Bakony hegyei között, és kisebb részben a Kemeneshát, Bakonyalja háborítatlanabb erdeiben találhatunk. Máshol, a mezőgazdasági területeken csak nyomokban, kis szigetszerű foltokban maradt fenn valami az egykori életközösségekből, főleg a vízközeli helyeken, de az eredetihez képest jóval szegényebb, módosult formában. A folyó szűkebb környezetének állatvilágáról kevés az irodalmi adat, nincs részletesen feltárva. Dióhéjban elmondható, hogy eredetileg a kelet felől leereszkedő középhegységi fajok találkoztak itt a nyugati, Kemeneshát irányából terjeszkedő faunával, melyekbe erős kisalföldi hatások is vegyültek. Több nagy tájegység állatfajai találkoztak itt tehát, de az erdők irtásával, a vidék kultúrtájjá alakításával az élőhelyek nagyrészt eltűntek, így vele együtt a lakói is megfogyatkoztak.

A jelenlegi állatvilág legértékesebb képviselői a megmaradt vizes élőhelyekhez kötődnek.
A folyó és ártere megfelelő életteret nyújt sok itt fészkelő és átvonuló madárnak, és néhány ritka, vízhez kötődő emlősfaj (vidra, hód) is él a partok mentén.

A vízgyűjtő terület viszonylag nagy, több tájegységet érintő kiterjedtsége miatt meghaladná e honlap ésszerű kereteit, ha valamennyi jellemzően előforduló állatfajt felsorolnánk, bemutatnánk. Az erdőben gazdag peremterületek, mint a Bakony, és a Kemeneshát élővilágáról más forrásokból bővebben tájékozódhatunk. Az alábbiakban igyekeztem felsorolni néhány, a folyóhoz és közvetlen környezetéhez köthető fajt, amelyek előfordulásáról biztos adatok vannak. A lista bővülni fog, amint részletesebb információkhoz jutok.

Puhatestűek

Gyakori a vizek időszakos kiszáradását jól tűrő apró vízicsiga (Anisus spirorbis). A vízminőséggel szemben rendkívül igénytelen, lapos házú, jellegzetesen síksági faj.
Ugyancsak fellelhető a kúpos házú közönséges vízicsiga (Bithynia tentaculata). Ez a csiga a lábán egy mészlapocskát visel, amellyel visszahúzódáskor jól el tudja zárni házának bejáratát, így védekezve a ragadozók ellen.
A nagy mocsári csiga (Lymnaea stagnalis) állóvizek, elmocsarasodott területek lakója. Talán a leggyakoribb hazai csiga. Petéit tokba zárja, majd a vízinövényekre ragasztja. Annak ellenére, hogy vízben él, nincs kopoltyúja, tüdővel lélegzik. Levegővételre a víz felszínére jön. Algákkal, rothadó növényi maradványokkal táplálkozik. Három évig is élhet.
A vízben a felszín közelében élnek a májmételycsigák (Galba truncatula), amelyek a májmétely nevű élősködő laposféreg köztesgazdái. A hólyagcsiga (Physa fontinalis) mintegy 10 mm nagyságú. A tekercse tompa csúcsú, az utolsó kanyarulata kiöblösödött. Vékony héjú, fényes, szaruszerű háza van. Sík területeken, állóvizekben fordul elő. A nagy tányércsiga (Planorbarius corneus) /bal oldali kép/ körülbelül 30 milliméter átmérőjű és 11-12 milliméter magas háza nagy, vastag korong alakú. Színe vörösbarna vagy zöldes olajbarna, mely alul világosabb. Felülete sokszor rácsos-ripacsos. Az állat teste csaknem fekete. Ha a pigmentanyag hiányzik, a hemoglobint tartalmazó vértől a test világító vörös. A tapogatók hosszúak és vékonyak, a szemek a tapogatók között vannak. A nagy tányércsiga álló- és lassan folyó, növényekkel gazdagon benőtt vizek lakója. Tápláléka moszatok és a víz fenekén található szerves törmelék (detritusz). Előfordul még a kerekszájú csiga (Valvata piscinalis), is, nagysága 6-7 mm. Házának alakja gömbded, kúpos. Szájadéka kerek, szegélye a boltozat felöli oldalon is kialakult. Álló-és lassú folyású vizekben él. A tiszta vizet kedveli. Rendszerint a homokos, iszapos fenéken tartózkodik.
Szintén az álló, vagy lassabb folyású vizek lakója a festőkagyló (Unio pictorum). Alakja megnyúlt tojásforma, finoman csíkozott, világos vagy gyűrűs "kagylómintával" és világos, leggyakrabban sárgászöld epidermisszel, párhuzamos alsó és felső kagylószegéllyel; erősen összenyomott éles főfoggal és éles, hosszú oldalfoggal. Maga az állat vörhenyesbarna, sárgás vagy szürke.

Halak

A Marcal halfaunája - kedvelt horgászvíz lévén - külön oldalon (A Marcal halfajai) kapott helyet.

Kétéltűek

Útjaink során többfelé találkozhatunk a pettyes gőtével (Triturus vulgaris), mely a kiöntésekben, a lassan folyó árkok nyílt vizében talál kedvező szaporodási feltételeket. A kocsonyás burkú peték egyesével kerülnek a vízinövények leveleire, ezt követően a kifejlett egyedek szárazföldi életmódra térnek át. Éjszaka aktívak, pókokkal, csigákkal, férgekkel táplálkoznak.
Szárazabb területeken árkok, töltések oldalán, száraz gyepfoltokban gyakran észlelhetjük a közeledésünkre elsurranó fürge gyík (Lacerta agilis) egyedeit.

A folyó és partvidékének madarai

Zsombékosokban, vízparti sűrű nádasokban készítik fészküket a vízicsibék (kis-, és pettyes vízicsibe) (Porzana parva, Porzana porzana), melyek apró gerinctelen állatokat, vízicsigákat, gilisztákat és zöld növényi részeket keresgélnek a vízben, amiért akár alá is buknak. Március végén kezdődik a vonulásuk, áprilisban folytatódik, ősszel októberben és novemberben távoznak.
A szárcsa (Fulica atra), az egyik legelterjedtebb vízimadarunk, a Marcal mellékén is gyakori. Kedveli a nyílt vízfelülettel tarkított mozaikos, a partján náddal, gyékénnyel, sással benőtt vízterületeket. A vízben kiválóan bukik, ezért a mélyebb vizekben is táplálékot keres. Tápláléka főként növényi eredetű. A hínárnövényzetet fogyasztja főként, de a vízbe került gyommagvakkal is táplálkozik. Emellett különböző állati tápláléka is lehet, kétéltű lárvák, kisebb halak, vízi rovarok. Kis dombszerű kiemelkedésre emlékeztető fészkét növényi részekből építi általában a vízpart szélére, a nádasba, gyékényesbe, hínárosba.
A tőkés réce (Anas Platyrhynchos) tápláléka változatos, főleg magvakat, növényi részeket, gerincteleneket, apró halakat és ebihalakat fogyaszt. Vadászat közben nem tud teljesen a víz alá bukni, ezért a madár hátsó része kiemelkedik a vízből. Az állomány egy része áttelel, másik része vonuló.
Elöntött láperdők, dús vegetációjú mocsárrétek, tavak rejtett zsombékjainak fészkelője az egyik legtitokzatosabb vizimadarunk, a guvat (Rallus aquaticus) is. Átlagemberként a guvattal csak kis eséllyel találkozunk, hisz életmódja annyira rejtett, hogy madármegfigyeléssel foglalkozók közül is kevesen látták a szabad természe­ben. Mint élő szellem bújkál a legsűrűbb nádas vagy növényzet között nagy léptekkel, fejével bólogatva. Ha veszélyt érez, lelapulva fut lábait behajlítva, előre nyújtva nyakát, szárnyaival is segítve magát. A nyílt vizet kerüli, sietve átszalad rajta. Fő tápláléka férgek, csigák, és ízeltlábúak közül kerül ki. Előfordulhat azonban, hogy testtömegének teljes erejét beleadva nyakcsigolyájánál üti le az elé vetődő békát, egeret.
A sekély tavakat kedveli, de elöntött árkokban, sőt akár nagyobb pocsolyákban is megtalálható a kis vöcsök (Tachybaptus ruficollis), benépesíti a más fajok számára használhatatlan vízfelületeket. A vöcsökfajok közül ez a faj tud a legkisebb felületű vizeken megtelepedni és táplálkozni. Ez azonban nem kis mérete miatt van, hanem mert a többi vöcsökkel ellentétben nem csak halakkal táplálkozik. Költési időszakban a növényzetben gazdag vizeket keresi, ahol a vegetáció elég sűrű ahhoz, hogy elrejtse a fészkét. Az év többi részében jobban kedveli a nyitottabb tavakat, folyótorkolatokat, vagy néhány régióban a védettebb partokon is előfordul.

A part menti, ártári mocsárrétek, nádasok jellegzetes madárfaja a nádirigó (Acrocephalus arundinaceus). Nem igényel összefüggő, nagy nádasokat. Halastavak, csatornák, kubikgödrök keskeny parti nádasaiban éppúgy gyakori, mint a nagy mocsarakban, lápokon, a nyílt víz közelében. Táplálkozását tekintve kevéssé speciálizálódott faj. Nagyobb nádasokban, ahol bőséges mennyiségű élelmet talál, szinte kizárólag fészke közelében, a belső nádasokban vadászik. Tápláléka rovarok, pókok, apró halak és békák.
Hasonló heyleken él a cserregő nádiposzáta (A. scirpaceus) is. Testnagysága 12,5-14 cm. Színezetében hasonlít a nádirigóra, de annál kisebb, karcsúbb testalkatú. A vízben álló nádasokban telepszik meg. Fészkét nádszálakra szövi a víz közelében, avas és friss nádra egyaránt. A fészek anyaga nád- és sáslevél, belsejét nádbugával finoman béleli. A kotlás 11-12 napig tart, és a fiókák is kb. ugyanennyi ideig maradnak a fészekben. A hazai állomány egy része Nyugat-, másik fele pedig Kelet-Afrikában telel. Április elején érkezik vissza, és augusztusban elvonul. Félénk madár, elrejtőzve él. Tápláléka rovarokból és pókokból áll.
Ugyancsak nádasok, mocsárrétek madara a foltos nádiposzáta (A. schoenobaenus). Mocsarak, lápok, zsombékosok, nedves kaszálók szárazföldi növényekkel kevert részein telepszik meg. Kabócákkal, levéltetvekkel, hernyókkal stb. táplálkozik. Fészkét a sűrű nád, gyékény közé építi száraz nád- és sáslevekből, belsejét bugával finoman kibéleli. A fiókák 12-13 nap alatt kelnek ki, és ugyanennyi ideig tartózkodnak a fészekben. Vonuló madár, a telet Nyugat-Afrikában tölti. Áprilisban érkezik, és augusztusban elvonul.
A nádi sármány (Emberiza schoeniclus) fűvel benőtt mocsarak, elszórtan álló bokrokkal tarkított fűzbozótok, keskenyebb nádszegélyek lakója. A nádi sármány közel sem olyan ügyes, mint a jól ismert nádirigó, de életmódjában mégis nagyon eltávolodott a legtöbb sármánytól, amelyek gyakorlatilag csak a földön és a levegőben képesek mozogni. Tápláléka lepkékből és hernyóikból, bogarakból, pókokból, csigákból és magvakból áll. Télen nádmag a fő tápláléka. Vonulás idején a nádi sármány gyomos tarlókra is leszáll pihenni.

Az énekes nádiposzáta (Acrocephalus palustris) nem ragaszkodik annyira a nádasokhoz, mint a többi nádi poszáta. Rendszerint csalánosokban, gyalogbodza között vagy más magas kórós növénytársulásokban, vízmenti csalitosokban, ligetekben, vetésekben, kenderföldeken telepszik meg. Egyik legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy más madarak énekét utánozza. Testhossza 13-15 cm. Színezete és mérete megtévesztésig hasonlít a cserregő nádiposzátára, de a tipikus példányok olajzöld árnyalatúak, kevésbé vörösesek. A nádiposzáták elkülönítése olykor a szakemberek számára sem könnyű feladat. A nádasok, mocsarak szélében, árokparti magaskórós társulásokban, alkalmilag gabonában is megtelepszik. Szöcskékkel, sáskákkal, árvaszúnyogokkal stb. táplálkozik. Fészkét szárazföldi növényekre - sédkender, aranyvessző, fekete üröm stb. - építi. Vonuló madár, a telet Kelet-Afrikában tölti. Április végén érkezik, és augusztus végén vonul el.
A réti tücsökmadár (Locustella naevia) viszonylag ritka. Előfordul ugyan az egész ország területén, de főleg csak mint átvonuló, áprilisban és májusban, ősszel pedig szeptemberben. Mint fészkelő leginkább csak a sík vagy alacsonyabb hegyvidékről ismerjük s ahol fészkel is, ott csak szórványosan van belőle. A réti tücsökmadarat és rokonait különös énekük bármely más tulajdonságuknál jobban jellemzi. Ez az ének ugyanis csak egyetlenegy változatlan, hosszúra nyujtott zizegő trillából áll, mely a nagyobb sáskák szárnydörzsölése által előidézett pirregéséhez hasonlítható. Ettől származik a madár neve is.
A berki tücsökmadár (Locustella fluviatilis) valamivel gyakoribb madara Magyarországnak, mint az előbbi. Tartózkodási helyét a folyamok, folyók, patakok vizenyős csalitosai, szigetei és ligetei alkotják. Ilyen helyeken nagyobb számban is előfordul.
A nádi tücsökmadár (Locustella luscinioides) valóságos nádi madár, mely a nádast úgyszólván sohasem hagyja el, állandó mozgásban van és majd a földön, majd a nádszálakon futkároz. Mindenütt a kiterjedt, megközelíthetetlen nádas lakója. Vonuló madár, amely már korán hallatja magas pirregését. Sokszor márciusban már itthon van, de áprilisban egész biztosan megjelenik.

A függőcinegével (Remiz pendulinus), elsősorban vizek mentén találkozhatunk, táplálékát az itt előforduló ízeltlábúak (pókok, hangyák, hernyók, csomósdarazsak, bodobácsok, levéltetvek) valamint az előbbiek szűkös kínálata esetén a nád és gyékény magvai képezik. Sokszor látni egy-egy nádszálba vagy fűzgallyba kapaszkodva. Folyók, csatornák menti fűz-nyár ligeterdők, tavak és mocsarak szélében álló fűzfák a kedvelt fészkelőhelyei. Tápláléka rovarokból áll. Fészkét elsősorban a fűzfák aláhajló ágaira szövi. A zacskó alakú építményt főleg nyárfa- és gyékénytermésből, nádbugából, növényi rostokból a hím szövi. A fészek felső harmadában a csőszerű nyílást a tojó építi. A tojások lerakása után a hím újabb fészek építésébe kezd, és igyekszik újabb párt keríteni. A fiókák 12-14 nap alatt kelnek ki, és 18-26 napos korukra válnak röpképessé. Márciusban érkeznek az elsők és szeptemberben, októberben vonulnak el, de gyakran akadnak áttelelők is. A telet Olaszországban töltik.

A jégmadár (Alcedo atthis) állandó lakója a folyó és a halastavak környékének. Igazi halivadék-pusztító. A kis halakat leginkább az ágakról lesi. A vízparton, ahol a bokrok, fák a víz fölé hajlanak, egy-egy kiálló száraz ág legvégére telepedik, és türelmesen és mozdulatlanul lesi a vizet és a benne folyó életet. Amint a pisztráng vagy más ivadék a víz felületét megközelíti, a jégmadár lecsap, csőrének késéles káváival megragadja a prédát, aztán lerázza a vizet, újból egy ágra ül és elfogyasztja zsákmányát. Rendkívül gyorsan emészt, a szálkát, pikkelyt, úszót pedig kiöklendezi. Tarka színe a védekezést és megtévesztést egyaránt szolgálja. A hasa olyan színű, mint valami száraz levél, a hal tehát nem gyanakszik. A háta viszont olyan, mint a csillogó kék víztükör, ezért felülről nem veszi észre a ragadozó madár. Ahol a patak vagy a holtág mentén nincs a víz fölé hajló ág, ott egy-egy közeli fán vagy földbuckán telepszik meg és néha-néha a víz fölé szállva, a víztükör fölött lebeg.

Táplálékkeresés céljából megfordulnak nálunk nagy kócsagok (Egretta alba) is. A hófehér gémfélék legnagyobb képviselője. Régies neve nemes kócsag. Élőhelyét sziki és nádas mocsarak, brakkvizes lagúnák, árterek képezik. Halakat, kétéltűeket, vízirovarokat, kisemlősöket fogyaszt a többi gémféléhez hasonló, kivárásra és villámgyors lecsapásra épülő vadászstratégiájával. Alapvetően magányosan táplálkozik, bár nagy bőség esetén több példány is összeverődhet. Rövidtávon vonuló madár, hazánkban februártól novemberig figyelhetjük meg. Az állomány egy része rendszeresen áttelel; az utóbbi időben mind többen. A magyar példányok a Mediterráneum vidékén telelnek. Röpte jellegzetes, a többi gémféléhez hasonló: hátranyújtja lábát, nyakát S alakban hátragörbíti, s lassú, nehézkes szárnycsapásokkal halad a levegőben. Hangja a többi gémféléhez képest kevésbé érdes, nyers.
Gyakori vendégeink a szürke gémek (Ardea cinerea). Hazánkban főleg vízi élőhelyek közelében általánosan elterjedt faj. Folyó és állóvizek mentén, erdős vidékeken is gyakori. Költési időn kívül mocsarakon, csatorna-és árokpartokon, nedves réteken, lucernatáblákon is megtalálható. Különösen kedveli a halastavakat, a sekély vizű mellék-és holtágakat. A szürke gém részben vonuló madár. Az észak-európai - és részben a közép-európai - állomány télre Afrikába, a Szaharától délre eső vidékre vonul. Viszonylag későn indul, és korán érkezik: Magyarországon február és október között figyelhetjük meg; igaz, az állomány egy része itt tölti a telet. Alapvetően társas madár, bár egyedül vadászik. Élőhelyén, mocsarak, folyók, tavak partján rokonaihoz hasonlóan halakkal, kétéltűekkel, csigákkal, hüllőkkel, kisemlősökkel, rákokkal táplálkozik. Vadászati stratégiája a gyorsaságra és a kivárásra épül: mozdulatlanul áll a sekélyesben, várva az áldozatot, majd hegyes csőrével lecsap. Olykor úsznia is kell, ami nem okoz neki gondot. Táplálékkeresés közben akár 30 kilométerre is eltávolodhat pihenőhelyétől, és nem ritka, hogy táplálékban gazdag helyeken tömegesen bukkan fel. Előszeretettel dézsmálja meg a halgazdaságokat és kerti tavacskákat.
A törpegém (Ixobrychus minutus) másik vendégmadarunk, kisebb tavakban, sűrű nádasokban, mocsarakban, folyóparti sűrűségekben, vízpartokon éli bújkáló életét. Rejtett életmódot folytat, főként alkonyatkor mozog. Nappal ritkán emelkedik magasba, ha megteszi sem húz messzire, hanem sebes szárnycsapásokkal gyorsan keres valami sűrűséget, ahol megbújhat. A bölömbikához hasonlóan nem alkot fészkelőtelepeket. Kis tömege lehetővé teszi, hogy nádszálakon kapaszkodjon meg, innen les zsákmányra. Táplálékát kisebb halak, gőték, békák, ízeltlábúak alkotják. Veszély esetén "cövekel", azaz nyakát és fejét az ég felé nyújtja, és mozdulatlanná dermed. Vonuló madár, Magyarországról szeptemberben indul Dél-Afrikába, ahonnan csak májusban tér vissza.
Ritkán ugyan, de szemünk elé kerülhet a bakcsó (Nycticorax nycticorax). A kisebb termetű, társas gázlómadárak közé tartozik. A fás, bokros ártereket, mocsarakat szereti. Bújkáló természetű, napközben mozdulatlanul ül egy ágon vagy rejtett bokron. Alkonyatkor indul táplálkozni, kivéve a költési időt, amikor rákényszerül, hogy a fiókái számára folyamatosan hordja a táplálékot: mely halak, békák, piócák, gőték, vízirovarok és apró emlősök. Bár társas lény, inkább magányosan vadászik. Hosszútávú vonuló madár, hazánkban márciustól októberig figyelhetjük meg.
A kanalasgém (Platalea leucorodia) csak olyan sekély vizekben tud táplálkozni, ahol a lába eléri az aljzatot. Táplálkozásakor csőrét nyitva tartja, fejével jobbra-balra kaszál. Amennyiben érzékeny csőréhez valami hozzáér, azonnal összezárja, és zsákmányát lenyeli. Tápláléka piócákból, puhatestűekből, halakból és kétéltűekből tevődik össze. Tavasszal még elsősorban a szikes vizeken táplálkoznak, de azok nyár eleji kiszáradásával átszokik a halastavakra, ahol éppen ettől az időszaktól kezdődik el a nyári, majd az őszi lehalászás. Vonuló faj.
A fekete gólya (Ciconia nigra) a fehér gólyával ellentétben nem húzódott be az emberi településekre, inkább háborítatlan erdők mélyén fészkel. Általában természetszerű, gazdag és változatos élővilágú öreg erdőket választ, melyek rendkívül sok természeti értéket hordoznak. Életmódja sokkal inkább vízhez kötött, mint fehér rokonáé. A fekete gólya legkedveltebb élőhelyei a kisebb vízfolyásokkal, patakokkal átszőtt, csendes holtágakkal, láprétekkel tarkított erdős területek, melyekből nem hiányoznak az idős fák, az egykori legelőerdőkből visszamaradt, fiatal fák sűrűjében megbújó öreg kocsányos tölgyek. Táplálkozóhelye rendszerint a fészkelőhely közelében lévő sekély állóvíz, nedves rét vagy patakmeder. Fő tápláléka hal, béka, ebihal, gőte, ritkábban gyík, rovar, kisemlős. Kedveli a sekély vizeket. Nyár végén, a vonulás előtti időszakban kis- és nagy kócsagok, szürke gémek és kanalas gémek társaságában, csoportosan halásznak.

A nyáron is fennmaradó vizes réteken megfelelő életteret talál az egész országban elterjedt bíbic (Vanellus vanellus). Különféle rovarokkal, pókokkal, csigákkal, gyűrűsférgekkel táplálkozik, amelyeket rövid, hegyes csőrével kap el, miközben kimért léptekkel halad az alacsony vízben vagy a fűben. Magányos madár, de táplálékban gazdag helyen több példány is összegyűlhet. A faj rövidtávú vonuló, késő ősszel-kora télen kisebb csapatokban indul útnak, és már kora tavasszal hazatér. Érdekes viselkedéséről, intelligenciájáról szinte legendák keringenek.
A piroslábú cankó (Tringa totanus) tavak, mocsarak partján az alacsony fűbe rakja fészkét. Fészekalja 4 tojásból áll, melyen 23 napig kotlik. A kikelt fiókák rövid idő múlva elhagyják a fészket, 25-35 nap múlva válnak önállóvá.

A nagy póling (Numenius arquta) mára megritkult a folyó mentén, feltehetően az egykori élőhelyeinek térvesztése miatt. Mindig víz közelében található, mocsaraknál, sekély vízű tavaknál, réteken és legelőkön él. Férgekkel, rovarokkal, csigákkal és békákkal táplálkozik, de megeszi a bogyókat és magvakat is.
Náddal szegélyezett csatornák, nagyobb nádasok szegélyzónájának fészkelő madara a kékbegy (Luscinia svecica). Olyan területeken telepszik meg, ahol a nedves talajon megtalálja táplálékállatait. Elsősorban rovarokkal és pókokkal táplálkozik, de apró férgeket is fogyaszt. Vonuló madár, amely március végén, április elején érkezik, és szeptemberben vonul el. A nálunk fészkelők délnyugati irányba vonulnak, és Nyugat-Afrikában telelnek.
Fokozottan védett madarunk, a hamvas rétihéja (Circus pygargus) mocsarak s főleg nagy, vizenyős rétségek táján fordul elő. Költöző madár, mely március végén érkezik, októberben ismét elvonul, ritkán maradnak itt egyesek telelésre. Fészkét gabonaföldekbe, rétekre, esetleg sűrű sás közé rakja, s április végén, májusban 4-6 kékesfehér tojást tojik, melyeken néha szórványos halvány-vörnyeges pettyezés látható. Kis emlősökkel, talajon fészkelő madarak fiókáival, hüllőkkel, békákkal és rovarokkal táplálkozik.

Ha a Marcal vidékének madárvilágáról beszélünk, nem feledkezhetünk meg átvonulás közben megpihenő vendégeinkről sem. A múltban, amikor a halban és más táplálékállatban gazdag élővizek, mocsarak még kiterjedtebbek voltak, több időt töltöttek itt átvonuló madaraink, mai szavakkal élve amolyan "tranzit-szállás" lehetett ez rengeteg faj számára. A mai viszonyok között legfeljebb néhány napig készteti maradásra a folyó vidéke az ég vándorait. Kivéve, ha épp áradás közben (után) érkeznek, mert akkor kis időre ismét madárparadicsommá változik az elöntött ártér. Ha szerencsések vagyunk, és tanúi lehetünk egy ilyen pillanatnak, nagy tömegben figyelhetünk meg máskor ritkán szem elé kerülő vízimadarakat is.

Emlősök

A Marcal mentén két jellegzetes vízhez kötődő életmódú emlősfajt is megfigyeltek, melyek egyedszáma egykor az egész országban nagy lehetett, majd a szabályozás, a galériaerdők eltűnésekor szinte a kipusztulás szélére sodródtak, de az utóbbi néhány évtizedben számuk újra növekedést mutat, részben betelepítések, részben a partok kísérő növényzetének regenerálódása következtében.

A vidra (Lutra lutra)magányosan él, a párzási időszak és a kölykeit vezető nőstény kivételével. Nem alszik téli álmot. Vackát víz fölé hajló fák tövében, maga ásta kotorékban készíti, de olykor megtelepszik vízparthoz közeli borzvárban, nádasban is. A kotorék bejárata a víz alatt is nyílhat, de ez a vélekedésekkel ellentétben nem általános.
Tápláléka változatos lehet, de döntően halakból, emellett kétéltűekből, rákokból, esetleg pézsmapocokból és egyéb rágcsálókból, olykor gerinctelen állatokból - kagyló, nagyobb, vízben élő rovarok, rovarlárvák - áll. Az elfogyasztott halak mérete, faja adott vízterülettől függ, de általában a kisebb, úszás közben könnyen elfogyasztható, tömeges fajokat zsákmányolja. Esetenként jóllakottan, játékból is halászik.
Idejének csak kis részét tölti a vízben vadászattal és játékkal, döntő részben - a többi emlős ragadozóhoz hasonlóan - a vízparton, vackában pihen, alszik. Többször megfigyeltek télen egész vidracsaládokat, amint a vízparton "szánkóztak". Jó magasra felmásztak a parton, aztán a hasukon csúsztak le a lejtőn. Zsírréteg nem védi a kihűléstől a vízben, csak bundájának víztaszítósága, zsírossága és tömöttsége. Körülbelül 10 méter mélységbe és 1-2 percig merül maximálisan.
Természetes ellenségei - róka, nagyobb ragadozó madarak - inkább csak a kölyköket veszélyeztethetik.

Másik vízi emlősfajunk, a hód jóval ritkább, és ma már csak a betelepítéseknek köszönhetően kezd lassan terjedni ismét. Az európai hód (Castor fiber) kanadai rokonával ellentétben nem épít hódvárakat és gátakat is csak ritkán emel, vackát inkább a partfalban ássa ki. Az akár tizenegy méteres hosszúságot is elérő folyosórendszer bejárata a vízből nyílik. A lakóüreg átmérője 50-80 centiméteres, itt 5-8 állat (egy szülőpár, a tavalyi és az idei alom) él. A család kisebb állandó territóriumot tart fenn a vízpart mentén, melynek határait szagjelzésekkel jelölik ki. Vándorlásra táplálékszűke esetén kerülhet sor.
A faj kizárólag növényi eredetű táplálékot (lágyszárúakat, fakérget és leveleket) fogyaszt, rágásnyomai árulkodnak jelenlétéről. Rágásra metszőfogai folyamatos növekedése miatt is szükség van.
A hódok kiválóan úsznak. Bundájukat a végbélnyílás körül elhelyezkedő két szagmirigy váladékával teszik vízállóvá, farkukkal kormányoznak, úszóhártyás lábaikkal pedig előrelökik magukat a vízben. Hátsó lábaik második karma speciális bundatisztító karommá módosult. Egymással füttyögéssel, szagjelzésekkel és farokcsapkodással kommunikálnak, ez utóbbival a veszélyre hívják fel a figyelmet.