A táj általános földrajza

Földtörténeti múlt

A táj kialakulását a földtörténeti ókortól követhetjük nyomon. Ebben az időben a Kárpát-medence területén a Variszkuszi-hegységrendszer kristályos kőzetekből felépülő vonulatai emelkedtek. Az ókori földmozgások során meggyűrődött, majd összetöredezett hegységrészek a földtörténeti középkor elejéig összefüggő, de erősen letarolt tönkfelszínné alakultak.

A triász időszak után a terület a tenger vize alá került, csak az északabbra fekvő részeken -a mai Kisalföld központi részein- tartott tovább a szárazföldi jelleg. Ekkor rakódtak le a kristályos alapzatra a Bakony nagy tömegét alkotó mészkő- és dolomitrétegek. Amíg azonban a Bakony területe az idők során kiemelkedett, itt süllyedés következett be, így ezek a kőzetek ma 1000-2000 méter mélyen találhatók a felszín alatt.

A miocén korban - miután több alkalommal szárazulattá vált és erózió által lepusztult a vidék - a Pannon-tenger öntötte el a mai Kisalföld nagy részét. Vizéből márgás, agyagos és homokos rétegek települtek a mélybe süllyedt hegységfelszínre. A Pannon-tenger az idők során lassan elsekélyesedő, kiédesülő vizű beltóvá alakult, majd kisebb tavak sorozatára bomlott szét. Ekkor a terület nagy részén részben vízzel borított szavannaszerű tájképet képzelhetünk el. Erre a kiszáradó tavakkal tagolt felszínre az Alpok felől áramló vizek már jelentős hordaléktömeget is szállíthattak, amiről részben a felsőpannóniai üledékek aprókavicsos rétegei, részben a homokanyag ásványos összetétele is tanúskodik. Ezeknek a folyamatoknak eredményeként a Kemeneshát területére kb 20-50 m vastag keresztrétegezett folyami homok települt. Az üledékek anyaga az emelkedésnek indult alpi peremvidékekről származik. A homokot tagoló, finoman rétegezett agyaglencsék a fő áramlásból átmenetileg elzáródott, időszakosan állóvízzel borított felszínekre utalnak. A terület éghajlata a részben nedves, illetve félsivatagi jelleg között ingadozott, miközben domborzatát a folyóvízi feltöltés és pusztítás egyaránt alakította.

A pliocén kori kéregmozgások során bazaltvulkáni tevékenység kezdődött, melynek során a mai Ság-hegy és Somló térségén láva rakódott az akkor még nagyrészt pannon homokkal borított felszínre. Ekkor keletkeztek térségünk jellegzetes vulkáni szigethegyei. Eltérő felépítésük, magasságuk arra enged következtetni, hogy az egyes kúpok anyagát különböző időben felszínre hozó vulkáni folyamatok már erősen erodált felszínen tevékenykedtek, de erre utal még aljzatuk kőzettani különbsége is. Ezzel egyidejűleg, a Győri-medence fokozódó süllyedésével északi irányba terelődő Ős-Rába kiterjedt kavicstakarót terített el, melynek keleti határa egészen a Bakony lábáig húzódott. Ennek az idős kavicstakarónak nyomai ma is fellelhetők a vulkáni kúpok oldalán, sőt, a Bakony peremi részein is.

Az első felhalmozási időszakot hosszan tartó eróziós ciklus követte, melynek során a kavicsos üledékréteg részben lepusztult.

A pleisztocén kor közepén a Kisalföld középső részének újabb erős süllyedése, valamint a Zala-völgy déli oldalának enyhe felboltozódása hatására a Rába folyásiránya egyre nyugatibb irányba tolódott. Újabb kavicstakarója részben ráborul a korábbi maradványaira (erre utalnak a kavicsrétegek megkettőződései Sárvárnál és Nagysimonyinál), részben pedig az erózióbázis irányában újat is épített. Ebből a felhalmozódási szakaszból maradt meg a Sárvártól Marcaltőig terjedő, 25 km hosszú, egységes felépítésű és felszínű kavicsplató, helyi elnevezéssel a Cser. A benne előforduló, fagyási folyamatok által kialakított formák tanúsága szerint kora idősebb a legfelső pleisztocénnál.

Az - idők során szakaszosan fellépő - vulkáni aktivitás során újabb, kisebb feltörések történtek, ahol a vulkáni kőzet (leginkább bazalttufa) már a kavicsplató felszínére szóródott. (Sitke, Gérce)

A pleisztocén kortól némi emelkedés következtében fokozódott a szintkülönbség a Kisalföld középső része, és a Kemeneshát területe között, ezért a folyóvizek korábbi jórészt feltöltő tevékenységét egyre inkább az erózió váltotta fel. Területünkön az akkor még öszefüggő Ős-Zala-Marcal mélyítette völgyét a kavicstakaró délkeleti peremén. Csak az ellenállóbb bazalttal és az erősebben cementált folyóvízi kaviccsal fedett részek álltak ellen a vizek lepusztító erejének.
A Zala folyó ebben az időben ugyanis északkelet felé ívelve a mostani Marcal irányában folyt tovább, azonban a középső pleisztocén idején a Kis-Balaton irányából a jelenlegi Alsó-Zala-völgy patakjának forrásvidéke hátravágódó erózióval elérte az ősfolyó medrét, így azt dél felé irányította. A Marcal-völgy vízutánpótlása a felső szakaszról így megszűnt, a vízgyűjtőjének jelentős hányadát elvesztő Marcal azóta főként a bakonyi mellékpatakok vízhozamára támaszkodik.
A vízrendszer történetéről bővebb információ található A Marcal múltja oldalon.

A Győri-medence további süllyedésével a Marcal-medence felszínét egyre mélyebbre vájták ki a Bakonyból lefutó patakok. A táj jelenlegi képét az utolsó két eljegesedés és köztes időszakai során nyerte el. A folyóvízi tevékenység, völgybevágódás, és medencetalp-mélyítés a tájat formáló jégkorszak-közti átmeneti időszakok, és főként a jelenkor folyamán ment végbe.

A Marcal-völgy felszíni formái

A vízgyűjtő domborzatának és általános fejlődéstörténetének leírása után most a szűkebb értelemben vett folyómellék kisformáinak jellegzetességeit tekintjük át.

A Marcal-völgy középső, mintegy 45 km hosszú, történeti értelemben vett központi szakasza Karakó és Marcaltő között kb. 130 m-ről 119 m tengerszint feletti magasságig ereszkedő tökéletes síkság, allúvium. A magassági adatokat szemlélve jól látható, hogy lejtése szinte alig van, a völgytalp szélessége 7-800 m körüli, bár Adorjánháza térségében eléri az 1500 m-t is, ahol a fővölgyhöz a Hunyor-patak, és a Fövenyes-árok mellékvölgyei csatlakoznak. Az alapszintnek tekinthető síkságon belül néhány méteres szintkülönbséggel rendelkező kisebb formák, mélyedések és kiemelkedések határolhatók el. A mélyedések közül a kisebbek zártak, lefolyástalanok, tengerszint feletti magasságuk a völgy déli részén 123 m, de észak felé haladva ez tovább csökken 122 m-re. Kora tavasszak medrük belvízzel megtelve kisebb tavakat képez, ezáltal könnyebben azonosíthatók. A völgy nagyobb mélyedéseinek hossza elérheti az 1 km-t, alakjuk legtöbbször a völgy tengelyével párhuzamosan megnyúlt, vagy azzal kis szöget zár be. Legjellemzőbbek közülük a pár száz m hosszúságú, és közel 50 m szélességű, szintén megnyúlt alakú mélyedések, de felfedezhetők kisebb méretű, (kb.50 m hosszú, 10-20 m széles) változatai is. Környezetükhöz viszonyítva mélységük egységesen 0,5-1 m körüli, kiterjedésüktől függetlenül. Elhelyezkedésük szabálytalan, csupán annyi törvényszerűség állapítható meg, hogy az egykori folyómedrek vonalához igazodnak, feltehetően az egykori sodorvonal túlmélyült részei.

A völgy kisformáinak másik jellemző csoportját alkotják a kisebb-nagyobb kiemelkedések. Egyik legnagyobb, jellegzetes példája ezeknek a széles, lapos völgytalpból markánsan kimagasodó, másfél km hosszú és 3-400 m széles, eróziós szigethegy Bánhalmától DNy-ra, mely 15m-rel magasodik környezete fölé. Megnyúlt alakja északi és déli végén fokozatosan simul be a környező térszínbe, keresztmetszete viszont aszimmetrikus formát mutat: a nyugati oldal meredekebben szakad le a Fövenyes-árok (Marcal ártér) felé, míg keleten a Hunyor-patak völgyébe már lankásabban ereszkedik alá. A hozzá hasonló, kisebb eróziós szigethegyek közös jellemzője, hogy élesebb peremmel emelkednek ki az ártérből, számuk a folyó mentén lefelé haladva növekszik, míg méretük csökken.
A Mersevát környékén található hasonló formák valamivel kisebbek, hosszuk 100 m korüli, szélességük néhányszor 10 m, alakjuk is oválisabb. Mindez együtt azt jelezheti, hogy a déli (felsőbb) előfordulások jobban megőrizték az eredeti formát, még északabbra egyre jobban lepusztultak, illetve részekre darabolódtak. Megfigyelhető, hogy hosszan kísérik az elhagyott folyómedreket, tulajdonképpen azok egykori partjai. Mai keresztmetszetük nagyon jellegzetes: 1-2 m magasságkülönbségű peremmel válnak el a sík völgytalptól, majd egy széles, lapos, esetleg enyhén domború tetőrészben folytatódnak, azután a másik oldalon ugyanilyen hirtelen elvégződnek. Korábban ezek is magasabb, kúpos szigetek voltak, de a folyóvizek oldalazó eróziója lenyeste felszínüket.
E szigeteken több helyen is településekre utaló régészeti leleteket találtak. Szinte törvényszerű, hogy az emberek itt telepedtek meg, hiszen a folyóvízzel, illetve mocsarakkal körülvett sziget kitűnő természetes védelmet biztosított. A településmaradványok ugyanakkor azt is jelzik, hogy az adott korban a Marcal legnagyobb árvizei sem öntötték el ezt a területet.

A Marcal nyugati és keleti partvidéke felszíni formáit tekintve nagyban különbözik egymástól. A nyugati (Vas megyei) oldalon, a sík árteret egy több km szélességű, lassan emelkedő térszín, a Kemenesalja vidéke szegélyezi egészen a Kemeneshátig. Ezzel szemben a folyó keleti (Veszprém megyei) oldalán a jóval keskenyebb völgytalpat egy viszonylag meredek, lejtős peremfelszín (teraszmaradvány) kíséri, mely ugyan helyenként eltűnni látszik, és túlerodált nyomokat visel, de szinte végig követhető. A medence középső részén a völgytalp és a lejtő határát nagyjából a Hunyor-patak, illetve a Gergelyi-övárok jelöli ki. A folyót kísérő települések ezen a magasabb, árvizektől mentes teraszszinten épültek.

A keleti oldal völgypereme a Pápa-Devecseri síkban, illetve a vele érintkező Bakonyaljában folytatódik, fokozatosan emelkedve a hegység felé. Enyhén kiemelt felszínét a Bakonyból lefutó mellékpatakok formálták, bár alsó, kis völgyeinek egy része deráziós (gravitáció által lassan átrendeződő) formát mutat, csak a kisebb vízerekkel rendelkezőkben jutott szerephez az erózió is.