Eredettől torkolatig - végig a folyó mentén
| <<< Vissza: Merseváttól Marcaltőig | Tovább: A torkolat és környéke >>> |
Hatodik rész: Malomsoktól Koroncóig
A Marcal egyik legnagyobb és leghosszabb mellékpatakjának, a Gerencének torkolata után
elmarad az erdő, és hamarosan Malomsok régi és újabb
településrésze közötti hídhoz érkezünk.
Források említik, hogy 1242-ben a tatár hordák elpusztítják Ponyvádot, a Malomsokhoz tartozó, már István király korából ismert települést. Adataink vannak arról is, hogy Győr és Pápa várának török kézre kerülése idején a Győr és Veszprém megyei falvakban nagy pusztítást végeztek az ellenséges hadak. Ismert, hogy 1594-ben Malomsokot is a pusztult falvak között találjuk.
Az előbbieknél több adat áll rendelkezésünkre a Bécs ellen vonuló hadak pusztításáról. 1683-ban a török seregek mintegy harmada Pápáról Csorna felé vette útját, így a szomszédos Marcaltőn áthaladva segédhadai nemcsak érintették Malomsokot, hanem azt fel is dúlták. A török hadak elől a lakosság egy része, főleg az asszonyok és gyerekek a keszői várba menekültek, mások a Marcal mocsaras árterén át a mai újmalomsoki falurész helyén lévő, magasabb fekvésű erdőrengetegben kerestek menedéket. A férfilakosság azonban megbújva a házaik körüli bozótosban, helyben maradt. A török seregek 1683. évi pusztításával vette kezdetét az ősi falu elhagyása, és lakóinak áttelepülése a Marcal ártere által védettebb helyen fekvő újmalomsoki falurészbe, ahol 1760 táján már önálló falu alakult Újmalomsok néven, míg a régi falu Ómalomsok nevét vette fel. Az áttelepülés után az árvízveszélytől mentes, dombos földet művelésbe vették, s erdőirtással gyarapították. Mivel a földművelőknek körülményes volt a hidak nélküli Marcal vizén átjárni, földjeiket művelni, ezért a hadjárat után sem tértek vissza, hanem véglegesen áttelepültek. Ebben természetesen az óvatosság is közrejátszott, mert az idegennek járhatatlan mocsaras vidék biztonságot jelentett számukra.
A falu határában két középkori település is volt. Szente falu, amely a XIX. században néptelenedett el, és Ponyvád. Utolsó birtokosa 1945 előtt Teleki Pál volt. Az épületeket - szeszgyár, kisméretű, klasszicista jellegű kastély, lakóházak, istállók - az 1970-es években már teljesen lebontották.
|
Elhagyva a malomsoki hidat, kis ideig a "kertek alatt" haladunk, míg balról erdők kísérnek, nem messze már
a Rába gátja húzódik. Egy kettős kanyar után elhagyjuk végleg az erdőket, és szántóföldes vidékre jutunk.
A medret nád szegélyezi, melyet elszórtan kisebb-nagyobb fák, cserjék tarkítanak.
|
Pár km után szép fás rész következik, ahol a Csíkvándi-Bakony-ér torkolata után az egykori, elpusztult falutól elnevezett Szentei-hídhoz érünk. A híd után a mórichidaiak vízparti pihenőt, és strandot alakítottak ki esőbeállókkal, tűzrakóhellyel.
|
Mórichidáig változatos az utunk, a folyót váltakozva kíséri nádas, és fák, helyenként szántók, máskor
legelők, vagy éppen erdő szélén haladunk. Balra, a Rába irányában a dombiföldi Árpád-kori katolikus
templom kettős tornya emelkedik a fák fölé.
|
Mórichida
1242. október 6-án IV. Béla király itteni látogatásáról tudunk. Ennek okát nem ismerjük, de joggal feltételezhető, hogy jelenlétében hű udvari főembere, Móric mester és öccse, Márk ekkor alapították a premontrei rendi prépostságot; az 1251-ből származó adománylevél már itt élő szerzetes fráterekről szól (fehér barátok). 1414-ben a prépostság elnyerte a mórichidai tizedet a győri káptalannal és püspökkel szemben. Az erről szóló okirat már mezővárosnak (oppidum) nevezi. 1536-ban Enyingi Török Bálint adományként kapta I. Ferdinándtól Mórichida egy részét mint a pápai várhoz csatolt falut. A Török család jóvoltából vette itt kezdetét a reformáció az evangélikus vallás meggyökeresedésével. 1616-ban II. Mátyás megújította a község vásártartási jogát. A következő évtizedekben Mórichidát nemcsak égette, rabolta a török, de a fejérvári szandzsákbégnek adózott is. A XVIII. század elején az itt is dúló kuruc-labanc harcok elől menekülve Mórichida népe megint elhagyta faluját, s a határbéli Bordács sűrű erdős, mocsaras területére húzódva előbb ideiglenesen, majd 1720-1730 közt véglegesen, házait felépítve mai helyére költözött át. A régi Mórichida emlékét a Faluhely-dűlő neve és föld alatti maradványai őrzik. 1789-ben megkezdték a máig álló evangélikus templom építését. 1794-ig a katolikus plébánia is Mórichidán működött, ekkor költözött Árpásra. 1803-ban új birtokosa lett az apácák birtokrészének: Crenvillei gróf Folliot Victoria asszony. 1806-ban felosztották az Esterházyakkal a falut és határát. 1929-ig Kis-Mórichida és Nagy-Mórichida az Esterházyak pápai uradalmához került. 1814-ben szőlőhegyet alakítottak ki a volt Akasztó-dombon. A jobbágyfelszabadítás után, 1853-tól 1866-ig folytak az elkülönítő perek a földbirtokosok és parasztok között. A század végére a lakosság száma 1400 fölé emelkedett, és a szegénység ezzel párhuzamosan nőtt.
Mindkét világháború megviselte a lakosságot. 1945. március 26-án az itt folyó harcok nagy pusztítást okoztak: 22 ház teljesen elpusztult, több mint félszáz épület erősen megrongálódott. 1945-ben a rászorultaknak átlag három hold földet osztottak. 1950-1956 között, majd 1959-től mezőgazdasági termelőszövetkezet működött a faluban. 1966-tól Mórichida fokozatosan vált három falu közigazgatási, oktatási és egészségügyi központjává. A múlt századból megmaradt néhány nádas parasztház, megtekintésre érdemes a Hegy hangulatos pincesora is. Kirándulásra, táborozásra alkalmas helyek az erdőkben, a Marcal és a Rába mellett egyaránt vannak. Nevezetessége a népi építészet emlékeit őrző házak és a pincesor.
A mórichidai hídtól (itt üzemel a Marcal legismertebb vízmércéje is) lefelé, a bal parton árvízvédelmi
töltés kíséri a folyót.
|
Mórichida után nem sokkal legelők mellett haladunk el, majd sűrűsödnek a folyót kísérő fák, és Rábaszentmiklós felé közeledve a nádas partokat és hínáros vizet lassan
lombos árnyék, és csendes, tiszta víztükör váltja fel.
|
Rábaszentmiklós
A település neve a Rába közelségére utal, de valójában a Marcal kanyarulatainak ölelésében fekszik.
A községet, fennállása során, többféle névvel említik írásos források. A Kisszentmiklós név feltehetően a település nagyságára, míg a Kerekszentmiklós templomának rotundából kialakult formája, az azt körülvevő cinteremre, s az ezek köré épített házak, elhelyezkedésére utal.
Első okleveles említése 1278-ből való, amikor IV. Kun László király az Osl nemzetségbeli Gergelynek adományozta, hadi érdemeiért. A tatárjárás idején a falu elpusztult, hosszú ideig lakosok nélküli puszta hely volt. Temploma a XI. századból való. Nagy Lajos király idején a Kanizsay család kezére került. Emiatt lakói ismét elhagyták, illetve a törökdúlás miatt lakatlanná vált. Az 1698-as egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint Keresztély Ágost győri püspök nyolc bérlő család megtelepítésével népesíti be a települést.
A XX. század elején építették újjá a templomot, melynek során tornyot építettek a nyugati karéj helyére. Az eredetileg terméskőből rakott, kör alaprajzú rotundát a középkorban négy ívvel egészítették ki, így lett alaprajza a lóheréhez hasonló.
A XIX. század legfontosabb eseménye a településen a jobbágyfelszabadítás volt. Előtte, a reformkorban beadványokkal próbálták régi, szerződéses jogaikat visszaszerezni. Az 1848-as szabadságharcban ketten vesztették életüket a faluból. A község 1950-ig, a tanácsrendszer kialakulásáig a mórichidai körjegyzőséghez tartozott. A hatvanas évektől Mórichida és Árpás községekkel közös tanácsot alkotott. A lakosság 1990-től önálló képviselő-testületet választott. Közös körjegyzőséget tart fenn Mórichidával és Árpással, Mórichida székhellyel.
A Marcal hídja mellett a rábaszentmiklósi önkormányzat pihenőhelyet és strandot alakított ki, mely gyakran falunapok, egyéb rendezvények színhelye is.
|
Kisbabot
A rábaszentmiklósi hídtól balra tartva Kisbabotra érkezünk.
Első okleveles említése 1222-ből való, amikor Rouz fia Joachim volt az ura. 1262-ben IV. Béla Baboti Ajándok fiát, Szolnokot és ennek fiait, Andrást és Adorjánt erősíti meg itteni birtokukban, melyet villa Bobuth néven említ. 1534-ben I. Ferdinánd király gróf Cseszneky Györgynek, a győri vár provizorának adományozza. Cseszneky templomot építtet a faluban az evangélikus egyháznak. 1547-ben a falu felét megvásárolja Mérgesi Poky Gáspár győri alispán. 1592-ben gróf Cseszneky János tilalmazza báró Nádasdy Ferencet Kisbabot puszta elfoglalásától és használatától. 1611-ben Darkó István, gróf Cseszneky Márton, Babothy Tamás és Hegyi Farkas említtetnek kisbaboti nemesekként. Egy 1619-es feljegyzés pusztaként említette. A törökök elpusztították és felégették, de hamarosan újra életre kelt, amikor 1636-ban ismét német zsoldosok rabolták ki és gyújtották fel. Ismét benépesült, majd 1700-ban árvíz döntötte romba nagy részét. Alig heverte ki ezt a bajt, 1748-ban egy nagy viharban támadt tűz az egész falut elhamvasztotta. Még ez a csapás sem volt elég a sokat sújtott lakosságnak, mert 1848-ban Jelačić bán hadai támadták meg és rabolták ki a községet. A 19. század elején az Illyés család volt a legnagyobb birtokosa.
|
Folyómenti vándorlásunk egyik legszebb szakasza áll előttünk, Rábaszentmiklóstól Koroncóig. Maga a környező
táj is változatos, balra, a Rábával közös ártér felé szántók, rétek, itt-ott holtágak nyomai, kisebb erdőfoltok
mozaikja, jobbra, a folyót kísérő, helyenként dombosabb területen több nagy erdő borítja a tájat.
A partot szinte végig fák szegélyezik, így ezen a szakaszokon kevésbé jellemző a vízinövények, főként a nád máshol annyira
jellemző túlburjánzása. A víz alatt viszont, különösen, ahol több napsütés éri, szépen zöldellnek a különböző hínárfajok.
Itt már érződik a koroncói duzzasztó hatása, amely az amúgy is lassú folyású vizet
méginkább visszafogja.
Koroncóhoz közeledve jobbra nem messze az Ürgehegy szőlőit hagyjuk el, majd egy közeli erdőség után már a jobb
partot is védőgát kíséri. Az erdők mélyén, távolabb, kis bányatavakat takarnak a lombok.
|
Koroncó
A zöld lombok árnyékában, csendesen andalgó, tiszta vizű folyó mentén haladva az utolsó Marcal-menti falu,
Koroncó határába, és a falu végén lévő hídhoz érkezünk.
A középkor végén okmányok említik a koroncói halastavat, mely Bakócz Tamás esztergomi érsek adományaként szerepel. Feltehetőleg a mai plébánia előtt folyó Bakony-ér vízénél szélesebb és mélyebb tó volt. E tavat az akkor Füzegnek (Fyzegnek) nevezett, ma Bakony-ér néven szereplő folyócska táplálta. Ez a századok folyamán gondozás hiányában feltöltődött, eliszaposodott.
A falu a török hadjáratok alatt sokat szenvedett és hamar elpusztult. 1608-ban az okmányokban mint elpusztult, hódolt falu szerepel. 1621-ben két török ura volt, Olaj bég és Ali szpáhi, majd Izsép és Ali. Később a fehérvári Csorba Ali és Rab Ali sarcolták a falut.
1683-ban a Bécs ellen vonuló török tábor egy része Koroncó és Patona között veretett hidat és ezen vonult át. A falu ekkor elpusztult, de hamarosan újra lettek lakói. Régi temploma ez időben még állt, de düledezett. A visszaszivárgott, megmaradt nép új erőre kapott, és vesszőből font, sárral tapasztott templomot állított. Ezt a helyet jelöli a községházával szemben álló kereszt. Körülötte volt a temető, mely elpusztult. Helye a Bercsényi út nevet kapta. A "Puszta-temető" név azonban annyira rögződött, hogy a mai napig is használatos.
A török uralom 150 évig tartott. Ezután a lakatlanná vált helységbe a visszaszivárgó csekély lakosság nem sokáig élvezhette az építő nyugalmat... Az 1700-as évek elején dúló kuruc-labanc háború egyik eseménye országos hírűvé tette Koroncó nevét. Ugyanis 1704. június 13-án a falu határában ütközött meg Forgách Simon, II. Rákóczi Ferenc tábornoka, Heister császári tábornokkal és ekkor súlyos veszteséget szenvedett a kuruc csapat. Feljegyzések szerint a holt testek úgy feküdtek a harc helyén, mint aratás után a búzakévék. A csatavesztés rossz következményei az egész megyére kihatottak. A császári csapatok, amit lehetett, vittek, amit nem lehetett elvinni, elpusztították, nemcsak Koroncón, de megyeszerte. A kuruc szabadságharc elbukott.
Életerejét a legújabb kori történelem politikai döntései sem tudták megtörni: bár továbbfejlesztésre nem tervezett faluként jegyezték, ennek ellenére lakosságszáma növekedett, s növekszik ma is.
|
Az utolsó híd... - a torkolat felé
Eljutottunk a folyó utolsó hídjához. A bal parton, a töltésen túl szántók, a jobb parton facsoportos ártér
terül el. A híd felett a Középhegység északi lejtőiről érkező Sokorói-Bakony-ér csatlakozik. A távol, észak
felé sötétlő erdők már a Rába partjait rejtik. A vízinövényzettel és fákkal benőtt partok között lomhán
ballagó folyó útjából már csak 3 km van hátra, ezt a végső szakaszt kíséri végig
következő albumunk.
|
| <<< Vissza: Merseváttól Marcaltőig | Tovább: A torkolat és környéke >>> |
| Ajánlott oldalak |
A Marcal-medence honlapja, részletes leírásokkal, gyönyörű képekkel
|
Kemenesalja-Marcalmente kistérségek oldala
|
A Ság hegy honlapja
|
Aktuális vízállás (Mórichida) |
Vízállás idősor (Mórichida) |
Vízállás idősor (Gyirmót) |
Észlelt vízállás (Karakó) |
Távmért adatok (Karakó, Mersevát) |
Észak-Dunántúli V. Ig. Aktuális hírek, hidrológiai tájékoztatók |
Híreket, képeket, véleményeket a webmester@marcal.hu címre várok. Köszönettel: a szerkesztő |
