DR. HARKA ÁKOS: HALOTT VIZEK A VÖRÖSISZAP-ÁRADAT NYOMÁN

Az Élet és Tudomány is beszámolt az Amit a vörösiszapról tudni kell című cikkben (ÉT/2010/42.) arról, hogy 2010. október 4-én délután az ajkai timföldgyár egyik zagytározójának átszakadt a gátja, s mintegy egymillió köbméter erősen lúgos vörösiszap zúdult a Torna-patakba. Az áradat embert, gépkocsit, hidat magával sodorva elöntötte a közeli települések mélyebben fekvő utcáit, kertjeit, házait.
A katasztrófa emberi életekben és anyagi javakban okozott veszteségei oly mérhetetlenül nagyok, hogy mellettük a vizek élővilágában bekövetkezett károsodás - érthetően - háttérbe szorult. Holott a pusztítás ezen a téren is hatalmas: a Torna-patak és az azt befogadó Marcal élővilága szinte teljesen megsemmisült, s következményeként károsodott a Rába és a Duna is.

A katasztrófa előtt

Egykor fürge csellék és kövicsíkok lakhatták a Torna-pataknak a felső szakaszát, ahonnan a tragédia kiindult, ahol az iszapömlés bekövetkezett. Erre azonban csak a lejjebb beletorkolló Csigere-patak állatvilága alapján következtethetünk, ugyanis a vízfolyás felső részén már a katasztrófát megelőző években sem éltek halak. Ezzel szemben az alsó szakaszt - az említett mellékpatak beömlő vizének köszönhetően - 17 faj népesítette be, köztük az idei év halának választott nyúldomolykó és a védett vágócsík. (Lásd A nyúldomolykó éve című írásunkat az ÉT/2010/5. számunkban- a szerk.) Az ajkai zagytározó közelében tehát már korábban is szenynyezett volt a vízfolyás, a környéken lakók korábbi halpusztulásokról is beszámoltak.
A Torna-patakot befogadó Marcal a Rába legfontosabb jobb parti mellékvize, noha 100 kilométeres hosszával és másodpercenként néhány köbméteres vízhozamával tulajdonképpen a kis folyók közé tartozik. Medrét az alsó szakaszon nagyrészt mesterségesen, egyenes vonalvezetéssel és meredek rézsűvel alakitották ki, ami a biológiai sokféleség kialakulása és fenntartása szempontjából kedvezőtlen. Sok fajt magába foglaló halállomány létrejöttére csak ott van esély, ahol a környezeti feltételek is változatosak.
A vízminőség a halállomány számára, sajnos, korábban sem volt kedvező. Nyári kisvizes időszakban a folyó által szállított szennyvíz mennyisége elérte a vízhozam felét (!), s ez már meghaladta a folyó terhelhetőségét. Látható következmény volt a hínárnövényzet túlburjánzása, amely az érzékenyebb nyíltvízi halfajok életterét erősen leszűkítette.
A kedvezőtlen környezetnek megfelelően a Marcal halállománya a biodiverzitás szempontjából meglehetősen szerény értékűnek mondható, benne a különböző élőhelyekhez is jól alkalmazkodó, euritóp fajoknak nevezett halak domináltak. Példaként említhető a közismert bodorka, a nyílt vizet kedvelő küsz és a szivárványos ökle, de ide sorolható a folyó vízrendszerében jelenleg terjeszkedő folyami géb és tarka géb is.
A sebesebb mellékpatakoknak és a befogadó Rábának köszönhetően néhány áramláskedvelő, azaz reofil halfaj is akadt a Marcalban, Ilyen a nagyra nőve ragadozóvá váló domolykó és a hengeres testű, táplálékát a mederfenéken keresgélő márna. A ritkaságokat is beleszámítva, az utóbbi 30 év folyamán összesen 32 halfajt írtak le a folyóból, a 2008. évi felmérés alkalmával azonban ebből csak 25 került elő. Tulajdonképpen ez sem lenne kevés, de nem egy közülük kizárólag a Rábához közeli, torkolati szakaszon fordult elő, vagyis csak felruccant a Rábából a Marcalba.
Összegzésként tehát azt mondhatjuk, hogy a katasztrófát megelézően a Marcalban egy gazdagnak ugyan nem nevezhető, de a kedvezőtlen viszonyok ellenére is stabil, önfenntartó halállomány élt.

Pusztulás és remény

A zagytározóból kizúduló lúgos áradat nyomán mindez odaveszett: a Torna-patak és a Marcal élővilága szinte teljesen kipusztult. Vajon képesek-e új életre kelni a holt vizek, s ha igen, mikorra remélhetjük?

Az élővilág regenerálódásának alapfeltétele a pusztulását okozó hatás megszűnése. Esetünkben a végzetes károsító tényező a zagy erősen lúgos kémhatása volt, amelyet gipszporral és ecetsavval még a Marcalban igyekeztek közömbösíteni. A beavatkozás eredményesnek mutatkozott: mire a Rábába, majd onnan a Dunába ért a szennyezett víz, pH-értéke a normális szinthez közelített.
Károsító hatását azonban sajnos nem sikerült teljesen megszüntetni. Dunaalmás és Budapest között olyan fajok tetemeit is partra vetette a hullámverés, amelyek a Marcalban nem éltek! Elsősorban a sodrás mélyét kedvelő kecsegék és szilvaorrú keszegek estek áldozatul a mederfenéken tovahaladó szennyezésnek. Értelmetlen pusztulásuk természetesen fájó, de a veszteség a teljes halállományhoz képest szerencsére jelentéktelen. Nem volt hiábavaló a katasztrófavédelmi szerveknek a dunai halak megmentése érdekében tett erőfeszítése.
Az érintett vizeken napjainkra levonult a lúgos, maró hatású árhullám, a visszamaradt vörösiszapban pedig a mérések szerint nincs annyi oldódó nehézfém-vegyület, amely késleltetné az élővilág visszatelepülését. Ha újabb szennyezések nem hátráltatják, meglepően gyors lehet a folyóvizek élővilágának regenerálódása, ugyanis a folyamat belülről és kívülről egyaránt megindul. Belülről azokból az élőlényekből, amelyke a vízfolyás menedékhelyein, például a fenék iszapjában vagy kövek alatt valamilyen formában - gyöktörzs, termés, tartóspete stb, - mégiscsak túlélték a katasztrófát. Kizárólag ezekből persze nagyon lassú lenne a megújulás ott, ahol szinte teljes volt a pusztulás.

Halott folyóink azonban egy olyan vízrendszer részei, amely túlnyomórészt érintetlen maradt, ezért nincsenek önmagukra utalva, A Marcal adottságai ebből a szempontból különösen kedvezők, Legalább 8-10 olyan mellékpatak táplálja, amely egyrészt menedéket nyújthatott a mérgezés elől menekülő halaknak, másrészt ezek nagyjából egyenletesen oszlanak el a folyó mentén, ezért annak teljes hosszán egyidejűleg indulhat meg az élővilág vissza- és betelepülése. Biztató, hogy a mellékpatakokban minden olyan halfaj megtalálható, amely a Marcal érintett szakaszát korábban jellemezte, a torkolati rész pedig a Rábából népesülhet be.
Hasonlóképpen regenerálódhat a Torna-patak, ha megtisztul, ugyanis halfajainak zöme megtalálható az északról betorkolló Csigere-patakban és a délről érkező Kígyós-patakban. A forrástól Kolontárig terjedő, koráb- ban is hal nélküli felső szakaszon azonban csak akkor várható változás, ha ott is megszűnik a szennyezés.

A sietség árthat

A vízi életközösség és a belőlük szerveződő táplálékpiramis újraépülésének meghatározott rendje van: kizárólag alulról fölfelé történhet. Nagy hiba lenne tehát halakat telepíteni a vízfolyásokba addig, amig a nekik táplálékul szolgáló szervezetek nem szaporodnak el tömegesen. Ilyen beavatkozással csak rontanánk a helyzeten, hiszen a halak a szűkös táplálékkészletet egykettőre fölfalnák, csírájában fojtva el azok elszaporodásának lehetőségét.

A gyógyuláshoz idő kell, amelyet ki kell várni. Egy-két év múlva azonban, ha a vizsgálatok eredményei alapján már nem kell attól félni, hogy a jó szándék visszájára fordul, telepítésekkel is javítani lehet a halállomány összetételén. Köszönet a haltermelőknek, akik példás összefogással gyűjtést szerveztek halott vizeink érdekében. Szükség is lehet a segítségükre, mert a pusztulás nyomán kiüresedett élőhelyeket olyan igénytelen, jól alkalmazkodó, nagy szaporaságú, de csekély értékű jövevényfajok foglalhatják el, mint a kínai razbóra, az ezüstkárász vagy a fekete törpeharcsa, illetve a vízrendszerben jelenleg terjedő folyami géb vagy a feketeszájú géb. Velük szemben a ponty és a dévérkeszeg, majd a csuka, süllő és harcsa telepítésére kerülhet sor.
Az ország gazdasági helyzetéből adódóan nem valószinű, hogy a közeli jövőben több jutna vizeinkre annál, mint amennyit a katasztrófa előtti állapot visszaállítása kíván. Távlatilag azonban ennél sokkal többre van szükség. Az uniós érvényű Víz Keretirányelv által megszabott kötelességünk, hogy vizeinket jó ökológiai állapotba hozzuk, amibe a szennyvízterhelés csökkentése és a meder átalakítása is beletartozik.
A Marcalt, amely tisztított, de kellő mértékben meg nem tisztult szennyvizeket szállító csatornává degradálódott, vissza kell alakítani igazi folyóvá. Jobbra-balra kanyargó síksági vízfolyássá, amelynek medre hol kiszélesedik, hol összeszűkül, vize itt sekély, ott mély, emitt lassú, amott sebes, változatos élőhelyeket kínálva a különböző igényű fajoknak. Tavaszi áradásai elöntik az alacsonyabb fekvésű réteket, ahol az anyahalak ívóhelyre, az ikrából kikelő hallárvák ivadékbölcsőre találnak. Reméljük, hogy megérjük.

Dr. Harka Ákos
a Magyar Haltani Társaság elnöke