Torna

Általános adatok

• Hossz: 50,8 km
  
• Vízgyűjtő terület: 498 km²
  
• Eredet magassága: 420 m
  
• Torkolat magassága: 132 m
  
• Összes esés: 288 m
  
• Átlagos esés: 5,66 ezrelék
  

A Torna patak a Marcal legjelentősebb mellékvize, a Bakonyban, Csehbánya közelében ered, kelet-nyugati irányban szeli át a Bakonyalját a Somló hegytől délre, érintve többek között Városlőd, Ajka, Kolontár, Devecser, Somlóvásárhely, Tüskevár községeket, és Karakó mellett egyesül a Marcallal. Találkozásuk helyén minden lényegesebb hidrológiai jellemzőjében (vízhozam, hossz, vízgyűjtő terület) meghaladja befogadóját. Így a Marcal vízgyűjtőjében meghatározó szerepe van a vízjárás, az árvizek szempontjából is, így gyakorlatilag a vízrendszer - hidrológiai értelemben vett - főágának tekinthető.
Útja során 15 települést - köztük 2 várost - érint. Emiatt, és a domináns vízrajzi szerepe miatt a többi mellékpataknál kicsit részletesebben is foglalkozom vele.

Történeti adatok
A Torna neve szláv eredetű, szótövében a "tüskés, tövises" jelentés rejtőzik, arra utal, hogy a névadás idején a vízfolyást szúrós bozótok, cserjék szegélyezhették. Rokonítható ez a szláv nyelvterületen (a mostani Magyarországon is) nem egy helyen előforduló Trnava, Tarna... víznevekkel.
A régi magyar katonai, és kataszteri térképek (1700-as, 1800-as évek) rendszerint Torna vize, Torna-víz, Torner Bach (Tornai patak) névvel jelölték. Veszprém megye 1800-as években készült kataszteri térképén a Kislődig terjedő részt Vámos-patak névvel írják, holott ma a Torna felső folyásának egyik mellékvizét hívják így.
Hunfalvy János: A magyar birodalom természeti viszonyainak leírása című, 1864-ben kiadott művének 2. kötetében ezt olvashatjuk: "A hegység éjszaki oldalán a rendetlen kanyargású Marczal a főfolyó. Garbo felől É-ra kanyarodik s Marczaltőnél az Öreg-Rábával egyesül. Beléje ömlenek: a Prágai, Rendeki és Kajáni erek egyesüléséből támadó Vásárhelyi patak; azután a Szösz vidékéről Nyirádon át ÉNy-ra folyó Kigyós, melylyel a Város-Lőd vidékéről, ÉK-ről jövő s a Kab hegy felől eredő Padraghi és Bodéi patakokkal öregbedő Torna egyesül (...)".
A bővizű és nagy esésű patak mellett rengeteg malom működött egykor, Városlődtől szinte a torkolatig egymást követték a malmok.

Szabályozás és mederviszonyok
A szabályozási munkák, a mocsaras területek lecsapolása a XVIII. század közepétől indult meg nagy lendülettel, és még az 1830-40-es években is folytatódtak. A főmederrel párhuzamosan több helyen malomárkok létesültek, ezek nyomai máig megtalálhatók. A patak medrét 1897-ben tovább mélyítették és tisztították, melyet újabb mederrendezések követtek az 1920-as években, majd az 1950-es évek végén, és az 1960-as évek elején is.
Az alsó szakasz padkás szelvényének kialakítása az 1971-5 közötti időszakra tehető. 1996-2001-ben a patak Ajka-Kolontár közti szakaszát áthelyezték - a vasútvonallal együtt - a timföldgyár zagytározójának bővítése miatt. Azóta a vízfolyás a vasúttal párhuzamosan a völgy bal oldalába vágott mesterséges mederben halad. Utoljára Ajkán, 2001-ben volt mederrendezés.

Az Ajka feletti szakasz - Városlőd belterületének kivételével - természetes állapotú, nagyrészt középhegységi, erdős környezetben futó, gyakran kanyargós, nagy esésű meder, ahol a vizet még szennyezés, és egyéb mesterséges behatások alig érik. Városlőd és Ajka belterületén szabályozott, trapéz, vagy összetett szelvényű a meder, általában részben, vagy teljesen szilárd burkolattal ellátva (beton, kő). Ajka alatt végig szabályozott, sok helyen kővel, betonlapokkal burkolt, néhol hosszabb egyenes szakaszokkal. Devecser-Somlóvásárhely környékén jellemzően trapéz szelvényű a meder, a part többnyire fátlan, mellékén szántóföldek, kisebb részben rétek, vagy erdőszél a jellemzőek. Az alsó szakasz már padkás szelvényű, gyakran fasorok kísérik.

Emberi beavatkozások a vízfolyás életébe
A Torna vízgyűjtőjének jelentős része iparvidék: az Ajka környéki bauxit- és szénbányák körzetébe esik. Ennek legnagyobb, a vizekre gyakorolt hatása a mélyművelésű bányák víztelenítése érdekében végzett karsztvízszint-süllyesztés volt, melynek során a karsztforrások elapadtak, ezáltal több vízfolyás hozama töredékére csökkent, illetve néhány patak medre a kiemelt karsztvíz levezetőjévé vált. A Torna vízrendszerében mindkét hatásra találunk példát. Többek között a Csigere és Kígyós patakok mentén fakadó források áldozatául estek a vízszintsüllyesztésnek, viszont - főként a Padragi-vízen és a Kígyós-patakon át érkező -, a bányáktól származó többletvíz jutott a Tornába. Mivel a felső szakasz főként rétegforrásokból táplálkozik, melyeket nem érintett a karsztvizek apadása, így a bányászat évtizedei alatt is volt természetes vízhozama. Jelenleg a bányák többsége bezárt, így nincs szükség az aktív vízvédelemre sem, de a halimbai, működő bauxitbányából máig engednek karsztvizet a vízfolyásba.

2010. október 4.-én az Ajkai Timföldgyár zagytározójának gátszakadásakor, a magyar történelem eddigi legnagyobb ipari-ökológiai katasztrófája során a Torna medrében - illetve részben a meder környezetében - ömlött végig a vidéken kb. 600-700 000 köbméternyi, nátrium-hidroxid tartalmú vörösiszap, mely 40 négyzetkilométeren terült szét, felbecsülhetetlen gazdasági és ökológiai károkat okozva az Ajkai kistérségben. Tíz ember meghalt, a sérültek száma több mint 150 volt. A Torna-patak teljes élővilágát kipusztította az erősen lúgos szennyeződés, valamint erre a sorsra jutott a Marcal Torna torkolata alatt fekvő része is. A katasztrófa utáni napokban, mivel újabb gátszakadás veszélye állt fenn, Kolontár teljes lakosságát evakulálni kellett, és erre készültek Devecserben is.
Mára a károkat elhárították, a szennyezett földeken talajcserét végeztek, a patakmederből eltávolították a lerakódott iszapot, de az elöntött belterületi részeken a lakóházakat le kellett bontani. Az ingatlanjaikat elveszített helybéliek egy része a települések határában épített lakóparkokban kapott új otthont.

Végig a Torna patak mentén - eredettől torkolatig

Az eredet
A Torna patak a Bakony nyugati részén, Csehbányától kb. 3 km-re északkeletre ered, a Rókalyuk-árok nevű, hullámos, kis vízmosta völgyekkel szabdalt területen, 420 m tengerszint feletti magasságban. Ezen a tájon a Bakonyra egyébként jellemző mészkövet miocén-kori kavicsréteg borítja, így a csapadékvíz nem szivárog le a karsztvizekbe, hanem a kavicstakaró mélyebb szintjein rétegforrásokban jelenik meg.
Ezek a kis források általában csekély vizűek, inkább csak szivárgóak, ahogy a Torna két forráságának eredete is. Az északi valamivel hosszabb, Öreghálás irányából érkezik, a keleti ág a Hermán dombvonulata irányából folydogál, kb. 1 km után egyesülnek. Mindkét ág természetes, szivárgó kis forrásból indul. A területet erdők takarták nemrég, az utóbbi években itt nagy részen tarvágást végeztek, ami csak kisebb foltokat hagyva felszabdalta az egykor összefüggő rengeteget.

A kezdeti, nagy esésű szakaszon a kis ér szinte alig látszik a szűk völgyecske alját befedő avar között, majd lejjebb, a két forráság találkozása után a kiszélesedő, vizenyős völgytalpon kanyarog a patak, egészen Csehbányáig.

Csehbánya
A mindössze 277 lakosú község a Bakony erdői által övezett kis medencében helyezkedik el. Történetének kezdete 1761-re tehető, amikor a veszprémi püspök engedélye alapján csehországi sváb családok teleültek ide és üvegkészítésbe kezdtek. Innen ered a község neve is. Az üveggyártás 1796-ban a túlzott erdőirtás miatt püspöki utasításra megszűnt.
A település azonban megmaradt, az itt élők megélhetési forrása a mezőgazdaság, erdőgazdaság, bányászat, és később a közeli ipari üzemek lettek. A falu az elmúlt években sokat szépült, és kedvelt turistacélpont lett csendes, szép fekvése miatt.
A Torna csak a település szélét érinti, ahol a telkek határán folyik. A lakók gyakran csak "Folyó"-nak nevezik.

Városlőd
A település határa, és a Torna felső völgye már az avar korban lakott volt, melyet később a frankok foglaltak el.
A középkor során hajdan a királyok vadászterületéhez tartozott, majd később a határában állt Hölgykő vára, mely a bakonyi erdőispánság központja volt. Nagy Lajos király, 1340 körül alapította az akkor még Szent Mihály völgyének nevezett Torna-patak völgyében a karthauziak kolostorát, és a falut a környező birtokkal együtt a szerzeteseknek adományozza. Ezzel egyidejűleg a település mezővárosi rangot kapott.
A városlődi kolostor egyike volt a rend legszebb, leghatalmasabb és leggazdagabb kolostorainak, falai között készült az Érdy-kódex, melynek írását 1527. november 23-án fejezte be a Karthauzi Névtelen. Az eredeti művet ma az Országos Széchényi Könyvtár őrzi.
Buda 1541-es eleste után a szerzetesek Sopronba menekítették a kolostor értékeit, bár ők még a helyükön maradtak. 1554-ben azonban végleg megpecsételődött Leweld sorsa. A kolostor épületeit és a templomot lerombolták, nehogy a törökök erődítménynek használhassák. A birtokosi jog ideiglenesen a veszprémi püspökre szállt, de mivel a szerzetesek többé nem tértek vissza, az övé is maradt. A török hódoltság idején Városlőd teljesen elveszti korábbi jelentőségét, alig néhány család vészeli át itt ezt a nehéz időszakot.
A 17-18. század fordulóján bajor és frank bevándorlók építik újjá a falut, eleinte üveghutát üzemeltetve. A településen később is jelentős volt a házi- és céhes ipar, itt működik az 1830 körül alapított, országos hírű majolikagyár is.
A falu belterületén a Torna többnyire szabályozott és burkolt mederben folyik, melyet néhány kis lépcső, "zúgó" színesít. Itt veszi fel a záportározót is tápláló Parési-eret, és a szentgáli határ felől csörgedező Kálvária-patakot.

Városlődöt elhagyva a vasúttal párhuzamosan, erdős hegyoldalak által kísért völgyben haladunk, ahol fák árnyékában kanyarog az egyre növekvő patak. A Városlőd-Kislőd vasútállomás bauxittól vörösre festett útjai és épületei után balról a Bakonyi Kalandparkot találjuk, majd a Kis(lődi)-Torna ág völgyében, észak felé Kislőd bújik meg a völgyben.

Kislőd
A települést először egy 1492-es oklevélben említik, mint a lövöldi (városlődi) karthauziak birtokát. A mohácsi vészt követően nagyrészt a Veszprémi Püspökség irányítása alá került. Lakossága a 16-17. században jobbágyokból és egyházi nemesekből állt. A török időkben több más faluhoz hasonlóan elnéptelenedett.
A településre az 1730-as években nagyszámú német telepes érkezett, akiknek jelentős része famegmunkálással foglalkozott. A térségen belüli gazdasági szerepét évszázadokon keresztül a település határában működő vas- és üveghuta, a kőedénygyár és majd rövid ideig a téglagyár adta. A község határában feltárt bauxit-telér kitermelését 1962-ben kezdték meg.
Nevezetessége a római katolikus templom, és a közelében lévő egyházi múzeum. Északi határában, a 8-as főút hídja és Keresztmajor romjai között van a Kis-Torna eredete, a Három-forrás, mely mellett kiépített pihenőhely található.

Ajka már a Bakony nyugati peremvidékén fekszik, ahol kinyílik a táj a Bakonyalja és a Marcal-medence felé, a házak felett feltűnik a Somló kéklő csonkakúpja is.
A város vidéke szinte folytonosan lakott volt a kőkortól kezdve, a közeli Török-tetőn illír földvár maradványai őrzik a régmúltat, a népvándorlás kora is itt hagyta a maga emlékeit, népek és birodalmak jöttek és múltak el, mígnem a honfoglaló magyarság felépítette az ősi falvakat, Ajkát, Beréndet, Bódét és Padragot, Csékutat, Gyepest, Rendeket és Tósokot, melyek egyesüléséből alakult ki a mai város.
Az elkövetkezendő évszázadokban Ajka lassan fejlődött. Az igazi fejlődést a 19. század, és az iparvidék kialakulása hozta meg. 1836-ban felfedezték a közeli Csingervölgyben a szénkészleteket. A készletekre egy pásztor talált rá, aki tüzet rakott a területen, ami aztán nem akart kialudni. A kitermelés 1869-ben kezdődött meg. Neumann Bernát a szénre és a vasútra alapozva üveggyárat alapított 1878-ban.
1937-ben Ajka-Csingervölgyben épült fel a világ első kriptongyára , melynek épülete a mai napig látható. Később nagy mennyiségű bauxitot találtak, melynek hasznosítására timföldgyár és alumíniumkohó épült. Ezek kiszolgálására hozták létre az erőművet 1941-42-ben.
1959. november 1-jén Ajkát várossá nyilvánították, és időközben több környékbeli települést csatoltak hozzá. Ekkor több üzem épült a városban, egyértelművé vált, hogy a település iparvárossá válik. 1972-ben már 32 üzem működött itt, a 70-es években kezdődött meg a belváros kialakítása is. Megépült a művelődési ház, a Zenit és a Horizont Áruházak, a Városháza és a Hotel Ajka, melyek a mai napig ékesítik a belvárost. 1971-ben Ajka járási székhely lett, 1977-ben Ajkarendeket és Bakonygyepest, majd 1984-ben a Csékút és Padrag egyesítésével 1961-ben létrejött Padragkutat is a városhoz csatolták.
A rendszerváltás után több bánya és üzem bezárt, így a város ipara hanyatlásnak indult, bár újabban bizonyos fokú újjáéledésnek lehetünk tanúi.

Parkosított területek, a régi zagytározó fákkal körülnőtt tömbje, és Tósokberénd falusias vidéke után már ott is vagyunk az elhíresült ajkai iszaptározók mellett. A szürke lejtőkkel határolt mesterséges hegyeket délről kerüljük meg, együtt a vasúttal és az országúttal. Ezen a vidéken csatlakozik a Tornához a Kab-hegy irányából érkező Csinger-patak, és a Padragi-víz. Elhagyva az utolsó tározó sarkát, továbbra is a vasút mellett, fél km után már Kolontáron vagyunk.

Kolontár
A falu története egészen korai időkre nyúlik vissza, mert már Szent István korából, 1019-ben említik. Nemesi falu volt, mely a török háborúk során elnéptelenedett, sokáig csak mint pusztát tartották nyilván, míg a 18. században 15 német gazda vásárolt itt birtokot, és ők élesztették újra a települést, 1751-ben iskolát és 1772-ben templomot építettek.
Az 2010. október 4-i vörösiszap-tragédia első áldozata Kolontár volt, mint a tározóhoz legközelebb eső település. A déli órákban szakadt át az Ajkai Timföldgyár tározójának gátja. Rövid idő alatt mintegy 600-700 ezer köbméter lúgos iszap árasztotta el a települést. A vörösiszap-áradat a Torna-patak völgyében a közeli Devecser felé folyt tovább, ott és még további településeken is súlyos károkat okozva. Október 9-én az egész falut kitelepítették, mivel tovább gyengült a zagytározó gátjának északi fala. Azóta a faluban és környékén helyreállították a károkat, azonban sok család otthonát le kellett bontani, részben a települést védő gát építése miatt. Az áradat olyan erővel tört át a Torna völgyén, hogy a kolontári közúti hidat is elsodorta, a katasztrófa után a honvédség 6 nap alatt építette fel az újat.
A patak környéke teljesen megváltozott 2010. októbere óta, házak, kertek, utcák tűntek el, a helyükön emlékpark létesítését tervezik.

Innen kb. 3 és fél km-t kell megtennünk még, a vasúttal továbbra is párhuzamosan, szántók szélén, később fasorral szegélyezett parton, majd kis erdősávot érintve Devecserbe jutunk, ahol a vasút melletti fűrésztelep, és kastélypark, valamint a sportpálya mellett elhaladva érünk a kisváros fő közúti hídjához.

Devecser területe már régóta lakott hely, az Árpád-kor óta legalább 5 kisebb falu létezett itt, melyeket a Devecseri család birtokolt. 1333-ban már temploma is állt. A későbbiekben a Csóron család szerzett mind nagyobb hatalmat, az ő nevükhöz fűződik a devecseri várkastély helyreállítása és megerősítése, mely a végvárrendszer tagjaként több alkalommal is sikerrel védte meg magát a török ostromlók ellen.
A várat és a települést később a Nádasdyak örökölték, majd az Esterházyak kapták meg szolgálatuk jutalmaként. A török idők után katonai jelentőségét elveszítette.
A háborúk elcsitultával, kedvező fekvése miatt élénk kereskedelmi élet bontakozott ki, vásártartási jogot kapott, céhek alakultak és virágoztak a községben. A gyakori természeti csapások azonban - a Torna árvizei, tűzesetek, egy alkalommal súlyos földrengés - és az Esterházyak hűbéri rendszere - visszafogta a település fejlődését.
Az 1848-as forradalom idején Devecserben is voltak jelentős lázadások, több történet szól az akkori eseményekről.
A mai város kialakulása a kiegyezéstől a XIX. század fordulójáig tartott. A közeli, gyorsabban iparosodó városok - Pápa, Ajka - árnyékában nem volt könnyű fejlődni. Devecser, mint járási székhely is megszűnt 1971-ben, 500 éves fennállás után, azonban a lakosság tenni akarása, valamint a környék életében betöltött vezető szerepe végre eljuttatta oda, hogy 1997-ben városi rangot nyert.
2010. október 4.-e örökre szomorú nap marad a kisváros életében, az ajkai gátszakadást követő vörösiszap-áradat lakhatatlanná tette a település egyharmadát, egész városrészeket kellett lebontani a katasztófa után.

Néhány kilométeres útat megtéve, szántóföldek között, a Csigere torkolatát jobbról elhagyva a Somló vulkanikus szigethegye alá érve Somlóvásárhely községet érintjük.
Vásárhely Veszprém megye délnyugati részének jelentős történelmi hagyományokkal rendelkező települése, a középkorban oppidum (mezőváros) volt. A település a Szent Lampértról nevezett premontrei apácakolostor alapításával létrejött jobbágyfaluként kezdte életét, de lakosai a mezővárosokhoz hasonló jogokat élveztek. A vásárhelyi apácák nem egyszer próbálták jobbágysorba taszítani a polgárokat, akik állhatatosan küzdöttek jogaikért.
A török idők Devecsert is megviselték, a várost felégették az ellenséges hadak, évtizedeken át hódolniuk kellett, egyszer menekülésre is kényszerültek.
A polgárosodás, helyi ipar fejlődése csak lassan indult el. A mezőgazdaságnak nagy károkat okoztak a Torna áradásai, azonban vizén több jól jövedelmező malom működött. Fontos szerepe volt a település életében a közeli Somló szőlőhegyeinek is.
A 432 m magas, vulkanikus eredetű, bazaltból felépült Somló a Balaton-felvidéki bazalthegyeknek, és a kemenesaljai Ság-hegynek távolba szakadt, különálló testvére, mely magányos szigetként emelkedik ki a környező lapályból. Oldalait körben szőlők borítják, mely ősidők óta híres bortermő hely, Magyarország legkisebb önálló borvidéke. A hegyen 3 kápolna bújik meg a szőlők között, a déli, vásárhelyi oldalon a Szent Margit kápolnát találjuk. A bazaltsziklákkal övezett hegytetőn kőből épült kilátó, az északi ormon Somló-vár romjai emelkednek.

Utunkat folytatva a Somló-hegy alatti lapályon, nemsokára a somlójenői hídhoz jutunk, nem messze a falu szélétől.
Somlójenő egykori lakói és birtokosai a Jenő- törzsből származó, a király felszólítására azonnal hadba szálló várjobbágyok voltak. A Jenő nevű földön később két falu jött létre: Nagyjenő (a mai Tüskevár) és Kisjenő (ma Somlójenő). A Somló előtagot jóval később kapta a község. A középkortól a jobbágyfelszabadításig a győri püspök fennhatósága alatt állt, egytelkes nemesek népesítették be. Egyházi nemesei az újkorban Vecse székhez, (ma Somlóvecse) vármegyéhez tartoztak. Később zsellérek is megjelentek a lakosok közt, de a határ teljesen nemesi jogú maradt. A Somló hegy nyugati termőterületének egy része Kisjenő határába tartozott. A lakosok megélhetésének alapja a szőlő volt. Szőlőművelése a 16. századtól állandósult. A községnek saját vízimalma volt. Kőház-kastélyát 1592- ben említik először. A ma is álló római katolikus templom középkori eredetű.

A híd után balról kis erdő, majd fasor kíséri a partot, majd a Tölös erdejének fái sötétlenek a patakmenti réteken túl, jobbra pedig Tüskevár házai közelednek, míg egy hídhoz nem érünk.
A község eredeti neve Nagyjenő, mely név a honfoglalás kori Jenő törzsre utal. A Tüskevár nevet 1657-ben kapta a török háborúkban épült tüskével védett erődítésről. A falu és Torna között 1310-11-ben pálos kolostort alapítottak a tornai nemesek és II. Miklós győri püspök. Ez a kolostor a török időkben (a XVI. században) elpusztult. Szécsényi György győri püspök új községet telepített Nagyjenő határára és ezt nevezte el Tüskevárnak.
A lakosság mezőgazdaságból és szőlőtermelésből élt, a XIX. században malomiparáról volt híres.

Innen ismét szántók, rétek közötti nyílt terepen megyünk a mindössze másfél km-re fekvő Apácatornáig.
A település a Torna bal partján, észak felé nyúló félszigetszerű, kb. 5-6 m magas dombon épült, a patak széles völgye félkörívben övezi.
Az eredetileg Torna nevű község első okleveles említése 1317-ből származik, de valószínűleg a 13. században alapították. A királyi várbirtokrendszerhez tartozott, nevezetesen a Somlói vártartományhoz, annak kialakulása után. 1596-ban a török és tatár hadat teljesen lerombolták. 1660-ban puszta, később hosszú ideig lakatlan, majd 1753-ban benépesült, és nemesi falu lett. A község 1908-tól viseli mai nevét.
A patak magas partján álló templomhoz mellékkápolnaként csatlakozik az Árpád-kori templom egykori szentélye, amely a XIII. század második felében épült. A templom átvészelte a török időket. Többszöri átépítés után 1940-ben bontották le, majd újraépítették.
A község kiemelkedő szülötte dr. Karácson Imre történetíró.

Kis erdő érintésével jutunk a Kisberzseny-Veszprémgalsa közúti hídhoz.
Kisberzseny község hivatalos oklevelekben 1488-tól szerepel. Lakói egytelkes nemesek és parasztok voltak. Legnagyobb lélekszáma 1857-ben 431 fő, azóta állandóan fogyatkozik. Megélhetési bázisát az agrártermelés jelentette. A lakosság 1774-ben saját költségén épített imaházat, mivel temploma nem volt. Mint leányegyház Tüskevárhoz tartozott. Iskolájáról és rektoráról 1771-ben írtak először.

A hídtól balra, valamivel távolabb találjuk Veszprémgalsát.
A falut átszelő Kígyós-patak hajdan megyehatárt is jelölt. Veszprémgalsa Zalagalsa és Veszprémpinkóc egyesítéséből keletkezett, 1969. január elején. Első említése 1268-ból való. A település a XVI-XVII. században jobbágyfalu. Az 1660-as évek közepén elnéptelenedett, 1700 környékén telepednek le új lakosai, az 1720-as években éled újra. A falu megélhetési forrásai a földművelés és az állattenyésztés, egykor malmai is jelentősek voltak. 1366-ban a Kígyós vizén három malmot jegyeztek fel, 1662-ben vízimalma a falu keleti végén állt, Sárosd község irányában. 1724-ben Kőmalom néven említik, 1799-ben kétkerekű malmáról tesznek említést az írások. A lakosság lélekszáma az 1720-as évektől gyarapodott, 1890-ban ötszáz lakosa volt. Ezt a számot már csak a Veszprémpinkóccal történt egyesülés után szárnyalta túl, a lélekszám azóta fogyóban van. Galsa népe egy 1773-as összeírás szerint magyar és szabadköltözködésű. 1778-ban Péter és Pál tiszteletére építettek új templomot.

Veszprémgalsa után torkollik a Tornába legjelentősebb mellékvize, a Kígyós-patak.
A fasorokkal szegélyezett parton továbbvándorolva már nincs sok hátra utunk végéig. Balra, messze, a facsoportos réteken, legelőkön túl Zalaszegvár házai tűnnek elő. A falu már a Marcal partján fekszik, ezért történetéről máshol írtam részletesebben.
Hamarosan Vas és Veszprém megye határát követjük, majd kicsi erdőt átszelve jobbról a Dabrókai csárda épületei látszanak nem messze, balra már a Marcal völgye, mögötte Karakóval, és már át is kell bújnunk a 8-as főút hídja alatt.
Szép fasor mellett, réten ballagunk a közelítő folyómedrek között, míg elérjük azt a helyet, ahol félszáz kilométeren át hű társunk, a Torna patak gyors árja fák árnyékában egyesül a Marcal csendesen áramló vizével.